A csecsemő legideálisabb tápláléka az anyatej, a legjobb táplálási mód a szoptatás. Ezt ma már remélhetőleg minden szülő tudja, és alkalmazza is. Már a régi orvosok is nagy figyelmet szenteltek ennek a témának, egész könyvek születtek a szoptatás témaköréből. 1901-ben Dr. Temesváry Rezső nőorvos tollából született A tejelválasztás és a szoptatás című munka. Ennek alapján néhány érdekességet kiemelve tekinthetünk bele a régmúlt időkbe.
A szoptatás megelőzi a súlyproblémákat. A kutatás eredménye 17 olyan megfigyelésen alapszik, melyet 39 éven át végeztek azzal a feltételezéssel, hogy összefüggés van túlsúlyosság kockázata és a szoptatás időtartalma között. "Minden szoptatással eltöltött hónap 4 százalékkal csökkenti a túlsúly kialakulásának kockázatát" - állítja dr.Thomas Harder, a kutatásban résztvevő orvosok egyike.
Már a legkorábbi időkből is vannak tanácsok arra, hogyan tartsák életben az anya nélkül maradt gyermekeket anyatej hiányában is. A régi Egyiptomban tehén tőgyén való közvetlen szoptatásról találtak képeket. Leírták, hogy az addig 60-80%-os (!) halálozási arányt, így 26%-ra sikerült csökkenteni. Palesztinában, Olaszországban pedig kecsketejjel próbálták felnevelni az elárvult gyermekeket. Már akkor is látták, hogy sem a tehéntejet, sem másmilyen más állat tejét „nem lehet anyatejjé változtatni”.
"Az anyatejjel sok olyan anyag kerül át a csecsemő szervezetébe, amely őt a legtöbb fertőző betegség ellen megvédi, addig ameddig szopik. Mindez újabb, s nem utolsó indok, hogy az anyát csecsemőjének táplálására tőlünk telhetőleg rábírni iparkodjunk." - írta 1901-ben Dr. Temesváry.
A női tejet már nagyon régen, sok országban, különös becsben tartották. A csecsemőtápláláson kívül felnőttek szoptatására is felhasználták. Japánban, Perzsiában piacon árulták, és a gyenge aggastyánoknak vették, de pl. Kínában a meny a beteg anyósát is szoptatta. Használták még szembetegségek ellen is külsődleges szerként.
Dajkák - A szoptatás nem volt előkelő
Ha kevés az anyatej, ha valamilyen oknál fogva az anyatej nem elég a baba számára, akkor lehetőség szerint női tejjel kell a hiányzó mennyiséget pótolni (lehetőség szerint szopás után kell a pótlást adni, pohárból). Ez a tej az anyatejgyűjtő állomásról származik és a gyermekorvos receptre javaslata alapján kaphatja a baba (térítésmentesen). Ha ez nem megoldható, akkor javasol a házi gyermekorvos valamilyen tápszert. Ezekből ma már rendkívül sokféle áll rendelkezésre.
A dajkaság intézményét is az a felismerés hozta létre, hogy az emberek rájöttek az anyatej pótolhatatlanságára. A legkorábbi időkből voltak arra vonatkozó feljegyzések, hogy a csecsemőket nem édesanyjuk, hanem más asszony táplálja. Általában ez a szokás csak a királyi családoknál volt mindennapos, a többi családnál csak akkor, ha „kimaradt az emlők áldásbősége”.
A múlt század elején a gazdagabb társadalmi csoportokban a szoptatást nem tartották előkelő dolognak, sőt, ha valaki nem tudott dajkát fogadni, szégyenbe is került környezetében, hogy nem elég módos. Ekkoriban a dajkaság intézménye nagyon elterjedt lett. Vidéki nők mentek a városokba, hogy a saját gyermekük helyett idegen kisbabákat szoptassanak.
A dajkák kiválasztása nagyon különleges, nagy felelősséggel járó munkaként volt nyilvántartva. Mindez érthető, különösen, ha számba vesszük, hogy akkoriban a szegényebb néprétegek egészségügyi kultúrája nem volt igazán magas szintű - és persze a betegségekből való kigyógyulásának esélye is alacsony volt. Így szifiliszben vagy tuberkulózisban szenvedő nők is bekerülhettek dajkának, ha a kiválasztás nem volt figyelmes.
Ennek megelőzésére úgynevezett dajkavizsgálatok történtek, amely során a nőknél a betegségre utaló jeleket keresték, megfigyelték mind őt, mind gyermekét, de alkalmasságukat még a testalkat, a mellek alakja és nagysága alapján is elbírálták. 4-6 hétnek kellett eltelni a szülés után ahhoz, hogy a dajkát felfogadják; ennyi időt tartottak szükségesnek annak eldöntésére, hogy „veleszületett bujakór”-ban nem szenved-e a nő saját gyermeke, s így a dajka egészséges-e.
Más népek, más szokások
Voltak viszont olyan népek is - pl. a régi rómaiak-, ahol nagy szégyennek számított, ha az anya nem maga szoptatta a gyermekét. A régi zsidóknál is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az anya szoptassa újszülöttjét, olyannyira, hogy a férjhez menetel elengedhetetlen kellékének tartották a jól fejlett emlőket. Szégyen volt az, ha az anya bár képes lett volna rá, nem maga szoptatta gyermekét.
A szoptatás kezdete és módja népcsoportonként különbözött. A régi feljegyzésekben a szoptatást a szülés utáni első időkben tiltották az anyáknak, mert a kolosztrumot (előtej) károsnak tartották. Ma már tudjuk, milyen helytelen felfogás volt ez, de például a régi Japánban 3 napig, az Aaru szigeteken 9 napig nem szoptathatott a frissen szült nő.
A szoptatáskor felvett testhelyzet is különbözött a régi népeknél. Érdekes, hogy egyes afrikai népeknél az volt a szokás, hogy mivel a gyermekeket a hátukon vitték kendőbe kötve, a nők a mellüket addig nyújtották, hogy a válluk felett ill. a hónaljuk alatt átvezetett mellből a gyermek menet közben szopni tudott. A vándor népeknél szokás volt az álló helyzetben történő szoptatás, de a legtöbb népcsoport az ülő vagy a fekvő testhelyzetet részesítette előnyben. A finnekről megjegyzi a szerző, hogy az anya állva szoptatta a mennyezetről lelógó bölcsőben elhelyezett gyermekét. A Kaukázusban a gyermekágy felé szerelt rúdon áthajolva etette meg az anya újszülöttjét.
Babonák, hiedelmek
Egy ilyen fontos mozzanata az életnek természetesen babonákkal övezett: „ne szoptasson az anya mindig egy emlőből, mert a gyermek kancsal, vagy görbe derekú lesz.”
A tejképzés fokozására ezek a babonák ajánlották a hangyabolyból felszedett hangyákat kenyérre kenve, anyatejből készült pogácsa fogyasztását, vagy főzött madárköles levét, de jónak tartották, hogy bábafüvet hordjon magával a nő, ami majd meghozza a tejét.
Az elválasztáskor a tej elapasztására is voltak „csalhatatlan” módszerek: például az anyatej cirokseprűre fejése, vagy a tej forró tűzhelyre fejése, hogy miként a forró felületről elpárolog a tej, úgy apadjon el a mellből is. De bevett gyakorlat volt a tű szúrása - fokával lefelé nő - a nő ruhájának bal oldalára, hogy a tej is visszafelé folyjék a testében.
A bölcsőhalál
A bölcsőhalál, vagy más néven hirtelen csecsemőhalál szindróma még ma is aggodalmat vált ki sokunkban. Az angol irodalomból vett rövidítéssel sokan csak SIDS-nek (sudden infant death syndrome) nevezik.
Az 1900-as évek első évtizedeiben a családok többnyire nagy létszámúak voltak, és jellemzően több generáció lakott egy fedél alatt, így akár 20-25 fő is élhetett egyetlen kicsi házban - ehhez nagy fegyelemre volt szükség. A szegényebb parasztoknál jellemzően a családfő és felesége, valamint a kisebb gyermekek aludhattak a hálószoba ágyain szalmazsákon. Épp a gyermekhalandóság indokolta, hogy az újszülötteket minél hamarabb, sok esetben már életük első hetében megkeresztelték, nehogy kereszteletlenül haljanak meg.
A gyermeket ilyenkor pólyába tették, csipkés terítővel letakarták, amit szalaggal díszítettek. Az újszülöttek az első évben a módosabb családoknál bölcsőben, a szegény parasztoknál a szülői ágy melletti padon, egy teknőben aludtak.
Szoptatás és társadalom a múltban
A szoptatós dajkaság minden bizonnyal az emberiség második legősibb foglalkozása. Valójában már a fáraók gyermekeit is dajkák táplálták, az uralkodói dajkát olyan becsben tartották, hogy saját gyermekeit a fáraók tejtestvéreként különleges tisztelet övezte. A görögök csecsemőit is gyakorta szolgák, rabszolgák szoptatták, akiket olykor még arra is felfogadtak, hogy kedvelt rabszolganők gyermekeit táplálják, így biztosítva a nő újbóli termékenységét.
Platón ideális államában a tökéletes polgárok szüleiktől elválasztva, neveldékben cseperednek, ahol szoptatós dajkák táplálják őket. A tehetős rómaiak is rabszolgákat, legszívesebben görög asszonyokat alkalmaztak erre a feladatra, hogy a gyermekek az anyatejjel a kultúrát is magukba szívhassák...
A széles körben elterjedt intézménynek azonban mind a görögök, mind a rómaiak között akadtak heves ellenzői: Arisztotelész, Plinius, Cicero, Tacitus vagy Plutarkhosz egyaránt attól tartott, hogy az gyengíti a család összetartó erejét, végső soron dekadenciához, a társadalom széthullásához vezet.
A szoptatós dajkák a mohamedán kultúrában is fontos szerepet játszottak - a születésekor elárvult Mohamed is egy dajkának köszönhette életét. A Korán több helyen hangsúlyozza, hogy a csecsemőt élete első két évében anyatejjel táplálják. Amint az ókori Egyiptom, az iszlám is elismerte a szoptatós dajka és férje szerepét egy gyermek életében, és törvényei a vértestvérekéhez hasonlóan tiltották a tejtestvérek házasságát.
Az európai tudományokra nagy hatással lévő perzsa Avicenna, illetve az Andalúziában élt zsidó filozófus, Maimonidész egyformán úgy tartotta jónak, ha a gyermeket két éves koráig szoptatják.
A szoptatás az anyaság, a jó anyaság mércéje a társadalom szemében. Senki nem kérdőjelezi meg többé: a táplálás ősi módja az anya és a gyermek között különleges köteléket hoz létre. Divatba jön szoptatás közben képeken pózolni. Az első és leglényegesebb anyai szerep a szoptató nőé. A nőiesség középpontjába az anyaság kerül. Mondhatni, erkölcsi kötelességgé válik a gyerek anyatejes táplálása.
„Az anyatejet a természet a csecsemő számára fejlesztette ki, így minden más ételnél táplálóbb” - írták akkoriban a szakértők. A szoptatás dicsfényben való feltüntetésének nyilván megvoltak abban a korban is a maga mozgatórugói. A magas gyerekhalandóság miatt, a sokszor gondatlan szoptatós dajkák helyett jobb anyának számítottak azok a jómódú asszonyok, akik maguk táplálták gyerekeiket. A szoptatás dicskorszaka a XIX. század elejét követően aztán pár évtized alatt elhalványult, és hamarosan a szegény nők bélyegévé vált. Az anyatejes táplálás népszerűsége csak a huszadik század végén jött el újra.
Régen a faluban a születés után ” a bába a gyereket megfürösztötte, bepókálta, aztán odatette mellém”. “Ott volt hat hétig…ott aludt mellettem hat hétig… csak azután tettük bölcsőbe.” Legtöbbször rögtön mellre tették a babát, ha “nem is jött tejre” még az anya. “Csak hadd szíjja. Maj kiszíjja addig a csecsit”. Ettől kezdve “ha siratott a gyerek, megszoptatták.”
A szigorú parasztvilágban nem számított kényeztetésnek, hogy az anya”simogatta… csicsosgatta, csicsijbaba, csucsujbaba”, énekelgetett a kicsinek. “Az ölembe nem sírt.” “Legjobb az anyja ölibe”- mondják Maros megyében, s nem azt tartják jónak, hogy ” ma az ágy nevel.” A család is azt tanácsolta: “szoptasd meg, ne ríkasd.” “Add neki oda, gyugd bé a száját, majd elalszik rajta.”
Én rendesen szoptattam. Amíg a frissen szült mama a gyermekágyban feküdt, a családban lévő többi menyecske segített elvégezni helyette a munkát. Ha “meggyűlt a mellük” - kis is kőtt, kitakarodott “, vagyis kitisztult. “A csicsgomb levált, fájt nagyon” - meséli egy asszony -,de “csak nem hagytam” - nem mondott le a szoptatásról. “Én mindeniket avval növeltem.”
Ha kevés volt az anyatej, számtalan ételt, italt, eljárást próbáltak ki, hogy jobban meginduljon, vagy a ” romlással elvitt” tej visszatérjen. A testi-lelki hatás többnyire nem is maradt el. Néhány hónap múlva a fiatalasszonyt általában várta a mezei munka. Ha nem kellett túl messzire mennie, legalább délben hazaszaladt szoptatni. Lehet, hogy a még kisebb babával otthonlévő sógornője vagy akár az anyósa szoptatta meg “kölcsönbe” az övét is. Nagyobb családnál előfordult, hogy az após kocsira rakta az apróságokat, s szoptatásra kivitte őket menyeihez a határba. Gyakran az anya egész napra magával vitte csecsemőjét, s akkor szoptatta meg, amikor a munkával épp a közelébe ért.
Sokszor az ételre szoktatást, az elválasztás kezdetét is az határozta meg, hogy az anyának milyen rész jutott a családi munkamegosztásból, s volt-e segítsége. Ha már nem bírta cipelni a kisbabát, hamarabb fogták ételre. De reggel, este akkor is lehetőleg megszoptatták. A gyerekek egy része háromnegyed vagy egy éves koráig szinte csak anyatejjel élt. Másutt azt tartották jónak, hogyha már a keresztelőben is “rágnak” egy falatka ételt a babának, hogy “változzék a belső része”. Általában négy-öt hónaposan már megkínálták a kicsit kenyérhajával, tehéntejjel. Főtt ételt akkor kapott, fél éves kora után, “amikor mán kikaparta az anyjának a kezibül”, “mikor mán ordított érte”, “gebedezett az ételért”. A gyerekeket legalább kilenc hónapig, egy évig szoptatták, de inkább jóval tovább, két-három vagy négy esztendőig is. Esetleg kistestvére után, másodikként újra hozzáférhetett az anyja melléhez.
Az elválasztással kapcsolatban számos szokás élt. Például tavasszal kell elválasztani, mikor “jönnek a ződ ételek”, vagy ősszel gyümölcséréskor. Nyáron melegben nem jó elválasztani, de a munkák miatt épp ekkor rákényszerülhettek.
Az utolsó szoptatásnak megvolt a rítusa. Főtt tojást, krajcárt nyomtak a kicsi kezébe, hogy eztán már azzal éljen. Az anya kifordította az ingét, hogy a gyermek elfelejtse az emlőt. Volt is, hogy magától elhagyta, “nem kellett mán neki”. Máskor pár napra elvitték otthonról, nagymamához, hogy “elfelejtse a csecset”. Ha továbbra is kérte, az anya néha mézes korommal, csípős paprikával kente be magát, vagy szúrós kefét tett a melléhez, hogy elriassza csemetéjét. De a gyermek, ahogy nő, “mindjobban támaszkodik a csicsre”. Egy palóc asszony meséli: “Még én is bekentem korommal, ahogy anyósom mondta. A gyermek meg mondta: mosd meg! Piszkos!”
A havadi asszonyok így beszélnek a szoptatás előnyeiről: “Még ha meghűl is az a gyerek, a csicsmelegtől egykettőre helyrejön.” “Könnyű nevelés… hát ha éccaka is felébredt az a gyerek, sírt, megszoptattam, aludt tovább”. “A maiak “nem ragadnak úgy” a szoptatáshoz” - mondják. “Csodálkozom nagyon, hogy máma nincs tejük az anyáknak.” “Mi a nyavalyáért nem szoptassák? Azt mondják nem lesz csinos a melly.
Szoptatás című film - büfiztetés részlet
Megmásíthatatlan biológiai ténynek tűnik, hogy az újszülött, a csecsemő anyatejen nevelkedjék. Ez a “természet rendje”. A civilizált emberiség azonban sosem élt teljesen a “természet rendje” szerint. Mégis évezredeken át az egyes kultúrák találtak valamilyen egyensúlyt a “természetes” és “nem-természetes” között. Ez a kényes egyensúly most fölborulni látszik. “Ökológiai válságban” élünk. E válság egy elemének tekinthető az a jelenség is, hogy szerte a világon egyre több csecsemőt táplálnak mesterségesen. Ázsiában, Afrikában (még?) szoptatnak az asszonyok. Nyugat-Európában, Észak-Amerikában sok anya nem akarja szoptatni a gyermekét. Nálunk, Magyarországon pedig arról panaszkodnak a nők, hogy “nem tudnak” szoptatni, “nincs tejük”. Orvosok egybehangzó véleménye szerint a primer, biológiai tejhiány nagyon ritka, legföljebb a nők négy-öt százalékát érintheti.
Rendkívüli módon megváltozott azonban az újszülöttet és a szülőanyát körülvevő társadalmi környezet és szokásrendszer. A gyerekek a kórházban születnek, s életük első napjait az anyjuktól elszakítva élik át. Hazaérkezve a fiatal anyák általában igyekeznek babájukat szakszerűen ápolni, gondozni.
Tallózva az ismeretterjesztő irodalomban, érdekes kép bontakozik ki előttünk: a szerzők többsége a szülés után legkorábban 12 óra múlva engedné a babát az emlőhöz. Mások azt tanácsolják, hogy egy teljes napot “pihenjen” szoptatás nélkül. Az éppen csak világra jött, kilenc hónapig anyja méhéhez szokott gyermeknek rögtön a külső, a felnőttek által meghatározott ritmushoz kellene alkalmazkodnia: naponta hatszori, három óránkénti szoptatáshoz. Így érvelnek: Az anya is “csak kimerül a gyakori szoptatással”, Inkább a fejést ajánlják a mell “tökéletes ” kiürítésére, a tejkiválasztás serkentésére. Hasonló vita van az éjszakai táplálás körül is. Sokan “fölöslegesnek” sőt “kifejezetten károsnak” gondolják az éjjeli szoptatást. A sírást ugyanis nem tekintik a kisbaba közlésének, hanem “tüdőgimnasztikának ” tartják, vagy a “túlszoptatást” okolják érte, vagy “túlérzékeny csecsemőkről ” beszélnek, akik “indokolatlanul is panaszkodnak”. Sokan úgy vélik “Szoptatni csak akkor szabad.. midőn itt van az ideje”, különben “a babával nem lehet bírni,. az egész házat terrorizálja”. A szülő “legfőbb elve legyen a pontosság”, reggel hatkor ébresztőórával kezdjék a napot, sőt “okosan szerető anya … ne sajnálja… újszülöttjét enyhén meg is pofozni” a soron következő szopás érdekében”.
A rendszeresség megvalósításához ajánlják a mérleg állandó használatát. Mára már természetesnek tűnik, hogy nem a mell feszüléséből vagy a lucskos pelenkából, hanem a baba szemmel látható gyarapodásából és elégedettségéből derül ki, hogy elég-e a tej. A “modern csecsemőgondozásban mindig a célszerűség az első. “Ne hagyjuk a csecsemőt aludni vagy dudlizni a mellen.” Akiket dajkálással, ringatással altatnak el, sohasem alszanak jól.” A cél az, hogy a csecsemő minél hamarabb “kiszopja” az adagját. Az anya büszke lehet, mint egy sportteljesítményre, minél gyorsabban sikerül megszoptatnia. A “jó” baba ugyanis : ” alszik egész napon át, alig tud róla valaki a házban” “Azt se tudni, hogy csecsemő van a családban.” “Ne kívánkozzék ölbe, ha meglátja az anyját”.
Nagy véleménykülönbségek vannak abban is, mikor kell a csecsemőnek az anyatejen kívül először más táplálékot kapnia. Az orvosok, védőnők sokszor már a kéthetes babának is gyümölcsöt rendelnek, bármilyen jól szopik is. A korai hozzátáplálástól egyenes út vezet a teljes elválasztásig. Van, aki nyolc-kilenc-tíz hónapos kor körül jelöli meg a határt. Mások szerint “hét hónapos korára… az emlőről végleg levétessék”. “Az elválasztást legkésőbb hat-hét hónapos korra fejezzük be. Ezentúl az egészséges csecsemőnek nincs többé szüksége anyatejre.” ” Káros, tíz hónapos kor után: rosszul tápláltsághoz vezet .” “Nevelési szempontból is helytelen, ha egy éven felüli gyerek még szopik. Fölösleges elválasztási zavarokhoz vezet.”
A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a számtalan regula, részletes tanács, pontos előírás, táblázat nemhogy segítené, inkább elbizonytalanítja a mamákat. Az orvos, a védőnő nem bízik az anya kompetenciájában, az anya sem mer hallgatni a saját érzéseire. És egyikük sem tartja a csecsemőt kompetensnek ahhoz, hogy eldöntse például, mikor éhes, s hogy ízlik-e neki a krumplipüré.
A mai szülők gyakran keveslik a tradíciókra s a józan ösztönökre való hivatkozást. A WHO (az Egészségügyi Világszervezet) - élettani, biokémiai stb. kutatásokon alapuló - jelentése szerint a gyermek testi fejlődését, vitamin- és egyéb szükségletét legalább fél éves koráig tökéletesen biztosítja az anyatej. Pszichológiai megfigyelések és kísérletek sora pedig azt mutatta ki, hogy az élet korai időszakában történtek döntő hatással lehetnek a gyermek személyiségfejlődésére, s az anya-gyermek kapcsolat későbbi kialakulására is. Megfigyelték, hogy ha a mamának a babával módja van a szülés után hamar testközelbe kerülni, időbeli korlátozás nélkül, akkor később is nagyobb az esélyük melegebb, érzelemtelibb kapcsolat kialakítására, sőt, a gyerek intelligenciahányadosa is magasabb lehet.
A hagyományos családszerkezet: a nagycsalád intézménye segítette, megkönnyítette, hogy a kisbaba és a mama szimbiózisa, testi-lelki együttélése ( a kilenc hónapnyi terhesség után) ne szakadjon meg hirtelen, durván. Az anya, amennyire teendői engedték, gyermekét a közelében tartotta, s gyakran megszoptatta. S ha nem is ért rá mindig, legtöbbször akadt egy családtag - nagyszülő, testvér vagy dédszülő - aki, ha tehette, megringatta, megdajkálta a kicsit.
A 80-as évektől kezdve a magyarországi statisztikák lassú javulást mutatnak az anyatejes táplálás javára a tápszerek ellenében. Több helyen a szoptatást támogató, önsegítő anyacsoportok alakultak (például a La Leche Liga keretében: www.lll.hu), ahol a mamák problémáikra közösen keresnek megoldást, s kaphatnak tapasztaltabb édesanyáktól tanácsot.
