Filozófia Magyarországon: Történelem és Tanulságok

A tavasz első hírnökei, a hóvirág, a krókusz, a tőzike, a nárcisz után előbújtak lila színben pompázó és illatos ibolyák is. Ahogy beköszönt a tavasz, előkerülnek a könnyedebb ruhák - és sokszor ilyenkor vesszük észre, hogy némelyik darab már nem olyan izgalmas, mint tavaly. A jó hír az, hogy néhány apró varrási trükkel új életet adhatsz a kedvenceidnek, ráadásul olyan megoldásokkal, amiket egy kezdő is bátran megcsinál. Ha még nem tudsz varrógéppel dolgozni, érdemes elsajátítani: gyorsabb, szebb és magabiztosabb lesz tőle minden átalakítás.

A Te pályád nagyjából átfogja az 1973-as filozófuspertől a mostaniig tartó közel négy évtizedet. Akkor kezdted a filozófia szakot, amikor Kádáréknak volt túl sok a filozófus, közben Horn Gyulának is sok lett, és a mostani hatalomnak is sok. Tehát, hogy kezdődött? Felvettek filozófia szakra 1972-ben érettségi után, s mikor ősszel mentünk beiratkozni, egy úr adott nekünk tíz percet arra, hogy a filozófia helyett valami mást válasszunk, népművelést vagy könyvtárat, mert ekkor derült ki, hogy filozófia nem indul. És még a következő évben sem indult. Akár szimbolikusnak is mondható pályakezdés. Pontosan nem tudtuk, hogy mi történt, de ma már világosak a folyamatok, amelyek informálisan összefüggtek. A filozófia bűnös és veszélyes tudománynak számított a monolitikus világban.

Például 1967-ben Lengyelországban, ugyanakkor, amikor éles antiszemita kampány vette kezdetét a pártvezetésen belül, akkor, amikor fiatalok vonultak az utcára a sajtószabadság mellett tüntetni, s akkor, amikor Adam Schaff neves marxista-újbaloldali filozófus „külföldre rohangált” segítség és támogatás reményében (Magyarországra jött, s Lukács Györgyöt kereste fel), nos ugyanekkor kényszerül emigrációba mások mellett a világhírű filozófus, Leszek Kolakowski. Idehaza az aczéli kultúrpolitikai vezetésben felmerül az egyetemi filozófiai oktatás megreformálása, s Márkus Györgyöt egyetemi tanárnak kívánják kinevezni, ám egy vita során, ahol a Lukács-tanítványok elutasítják azt, hogy a hazai oktatás alapját mesterük, Lukács marxizmusának monopolhelyzetbe hozása jelentse (Márkus egy botrányt kavaró cikkben száll síkra a pluralizmus mellett), a helyzet lassan megváltozik.

1968-70 között az egyetemen politikai nézeteik miatt egy egész évfolyamot kezdenek vegzálni a hatóságok, köztük Haraszti Miklós filozófia szakos hallgatót. 1968-ban a „korčulai nyilatkozat” aláírásával, Csehszlovákia katonai megszállása elleni tiltakozásával szintén filozófusok kerülnek a célkeresztbe: Heller Ágnes, Márkus György, Tordai Zádor, majd a mellettük kiálló Vajda Mihály és Radnóti Sándor. Miközben a filozófia szak átalakítása felsőbb pártutasításra kezdetét veszi, közben épp a meghatározó filozófusokat igyekeznek eltávolítani a színről: MSZMP-határozatok, fegyelmik, munkahelyekről való kirúgások (1973-ban Heller, Márkus és Vajda kerül utcára), egzisztenciális ellehetetlenítés, az oktatástól és a publikálástól való eltiltás stb. (az eszközök ismertek, s alig változnak), s végül az emigrációba való kényszerítéssel és az itthon maradottak elhallgattatásával, illetve megbízható, megtért és megjavult emberek pozícióba hozásával befejeződik a filozófia oktatási reformjának gondosan előkészített és levezényelt folyamata.

Nos, ekkor kezdtem el az egyetemet, előbb a magyart, s a szakképzés szüneteltetése miatt később, ún. keresztszakosként a filozófiát. Aztán még esztétika szakos is lettem. Ez már elég sokat elárult a filozófia akkori helyzetéről Magyarországon. Nálunk nem volt olyan hagyománya a filozófiának, mint Európa más részein. Vékonyka XVIII-XIX. századi előzményeket követően igazából csak a XX. század elején jelent meg a magyar progresszió és a társadalomtudományi diskurzus részeként. Ebben Lukács Györgynek és körének óriási jelentősége volt, s aligha véletlen, hogy Magyarországon főként a lukácsi hagyomány vált fontossá. Lehet persze utólag innen-onnan ítélkezni vagy fintorogni, tény, hogy ezt az egész világon ismert és máig megkerülhetetlen tradíciót egy nagyon markáns, erőteljes kritikai gondolkodás jellemezte, ezt vitte tovább a Lukács-iskola, -óvoda, -bölcsőde, s ez nemcsak erős társadalomkritikát jelentett, de önkritikát is, a saját múlt, a saját előfeltevések, a saját világnézet kritikáját is egyben. Ez a kritikai attitűd persze minden monolitikus hatalom és berendezkedés számára veszélyt, de legalábbis nyűgöt jelent, ezért válhatnak a filozófusok rendre afféle enfant terrible-ekké.

A filozófus folyamatosan rákérdez a világ dolgaira, mindenre, amit evidensnek, adottnak, kánonnak, megrendíthetetlen igazságnak tekintenek: biztos, hogy így van ez? A rákérdezés már eleve, a választól függetlenül egyfajta megkérdőjelezést is jelent. A filozófus nem azért kérdőjelez meg mindent, mert bátor és hősies, hanem mert egyszerűen ez a dolga. A kételkedés.

A XX. századból egy csomó nagyon különböző beállítottságú filozófust ismerünk, mondjuk Heideggertől Sartre-on át Aronig, akik folyamatosan politikai és ideológiai vitákat gerjesztettek, folyamatosan vitatkoztak velük, bírálták őket ezért-azért, de a nyugati világban nem vált szokássá megkérdőjelezni filozófusi mivoltukat, létjogosultságukat. Még ideológiai ellenfeleik sem kriminalizálták őket, hanem a szellemi-politikai élet ágenseiként disputáltak velük vagy szellemi hagyatékukkal. Magyarországon ez soha nem volt így. A Kádár-rendszerben Heller Ágnesről, Márkus Györgyről, Fehér Ferencről, Bence Györgyről, Kis Jánosról, Vajda Mihályról nem azt mondták, hogy politikai vitánk van velük, hanem azt, hogy ezek egyrészt rossz filozófusok, az egyetemisták képzésére alkalmatlanok, másrészt közönséges bűnözők. Fehér Ferencből például valami valutacsempészt akartak csinálni, stb.

A filozófusok (de sokszor a bölcsészek) elleni hajszáknak - kivált, ha az országnak épp rosszabbul megy a szekere - mindig van egy pompás, populista felhajtóereje, amely mindig jól jön egy célirányos értelmiségellenes hangulatkeltésre: ezek csak a közpénzt herdálják, nem csinálnak semmit, csak érthetetlen és felesleges dolgokon agyalnak, amitől nem lesz három forint hatvan a kenyér. No mármost az említett okokból a magyar filozófia sok kiemelkedő alakja az egyetem közelébe sem kerülhetett, már az 1973-as filozófusper előtt sem, utána pláne nem.

Az egyetemi oktatás és a "friss levegő"

Milyen volt így ez a tanszék? Összességében jó. Volt persze dialektikus materializmus meg ilyesmi, de közben voltak ott egészen kiváló egyéniségek, Munkácsy Gyula például, vagy Steiger Kornél és mások. A tanszékvezető Hermann István volt, akiről persze sok mindent el lehet mondani, de mindenképp az ő érdeme volt, hogy kipasszírozta az emberekből a nyelvismeretet. A vizsga nála úgy kezdődött, hogy letett az ember elé egy idegen nyelvű szöveget azzal, hogy olvassa. És csak ezután kezdődhetett a vizsga. És ha az egyik évben angolt tett elém, akkor emlékezett erre, és a következő évben franciát vagy németet. Munkácsynál, Steigernél, Kelemen Jánosnál hozzászoktunk a szövegolvasáshoz. Emlékszem, Kelemen Jánossal, Jimmyvel esztétika szakon majd egy éven át elemeztük Baudelaire Macskák című versét. Őrületes volt, amit ott tanultunk, hogy miként kell egy textust ízekre szedni. Nem brosúrákból okították a hallgatókat, nem mellébeszélés ment, hanem szövegelemzések, ahol érdektelenné vált ki-ki világnézete. És ez felszabadító érzés volt, ettől volt friss levegője a tanszéknek, miközben persze az áporodott ájer is jelen volt.

És persze a „ne doceat”-ot kapott „Heller és bandája” nehezen hozzáférhető könyvei vagy meg nem jelent kéziratai körbejártak, miként a külföldről behozott könyvek és folyóiratok is, s egy-egy filozófus-házibulin, kiránduláson vagy sörözői vitán ezek úgyszólván kötelező olvasmányoknak számítottak.

A Filozófiai Intézet és a kritikai attitűd

Az akkori filozófus ellenzék egyik törzshelyén, az Akadémiai Könyvtárban ismerkedtem meg Vidrányi Katival, s rendszeres szakmai kapcsolatunk a Filozófiai Intézetben teljesedett ki. Egyszerre imádtuk és féltük őt, hihetetlen tudással, erudícióval megáldva, s azok, akik késő-antikvitással, illetve medievalisztikával kezdtünk el bíbelődni - sok kiváló kolléga -, szinte valamennyien az ő szárnyai alól bújtunk elő. Én a szakdolgozatomat Szent Ágostonról írtam. Kati és Altrichter Ferenc, aki egyébként a filozófia egészen más ágát művelte, nagyon sokat segített nekem abban, amit azóta is nagyon fontosnak tekintek, hogy az ember bizonyos távolságot tartson a tárgyától. Szent ájulat fogott el, amikor az Akadémiai Könyvtárban a Migne-sorozatban Augustinus munkáit lapozgattam, ám innen el kellett jutni odáig, hogy némi distanciával - olykor iróniával - tekintsek rá, s ne higgyek el neki mindent. Merjem kimondani, hogy például nincs nagyobb képtelenség, keresztényietlenebb állítás ama bűnfogalomnál, miszerint a kereszteletlenül meghalt csecsemők eleve bűnösök. Ha tetszik, itt is a kritikai távolságtartás attitűdjéről van szó, amely tehát nem privilégiuma a jelenkori társadalom- és politikafilozófiának.

Nem akarlak szembedicsérni, de pontosan ez a szimpátiáddal, empátiáddal való megharcolás a kritikai távolságtartásért az, ami olyan elevenné és izgalmassá teszi azokat az írásaidat, amelyek egyik kedvenc történelmi alakodról, Josephus Flaviusról szólnak, pontosan így lehet megragadnia azt a nagyon összetett és skizofrén helyzetet, amiben ő élt, és amiben a művei megszülettek. Ez nagyon jólesik, köszönöm szépen. Ezt tényleg Ferinek és Katinak köszönhetem. És persze Ludassy Marinak, aki szintén nem taníthatott akkoriban az egyetemen, viszont az intézetben már okított minket éppen eleget.

Hogy kerültél te be a Filozófiai Intézetbe 1978-ban, még mielőtt a filozófia szakot elvégezted volna? A Filozófiai Intézet mindig egy kicsit büdös volt az adott hatalom számára, renitensek felbukkanására mindig lehetett számítani. Lukács József egészen biztosan politikai megbízással is rendelkezett, amikor épp ekkor az intézet igazgatója lett. Vallásfilozófiával, valláskritikával foglalkozott, és politikailag éppen időszerűvé vált a marxista-keresztény dialógus (aki nem ellenünk, az velünk) kidolgozása, ápolása. Lukács nyilván ezt a feladatot kaphatta, és így nyílt mód arra, hogy például olyan konferenciát szervezhetett Budapesten, amire még Karl Rahner, a XX. század egyik legjelentősebb jezsuita teológusa is - alig valamivel a halála előtt - eljött, de itt volt a neves evangélikus teológus, Pannenberg, és az ugyancsak világhírű Marx-kritikus, a jezsuita Calvez. Ez idő tájt alakult az intézetben egy vallásfilozófiai osztály, ahová felvettek néhányunkat, így engem is, mint aki ilyesmivel foglalkozom. A hetvenes évek végén már nem mondták ki ugyan, de azért mégiscsak valamilyen valláskritikai megközelítést elvártak volna, s mivel ezt legtöbbünktől hiába várták, nekem ehhez semmi közöm nem volt, a nyolcvanas években ki is lettem rúgva az intézetből. Egy-másfél évig Soros-ösztöndíjon voltam, és utána kerültem vissza, már Lukács József halála után, 1987 körül.

Amúgy Lukács József kétségtelen érdeme a Világosság című folyóirat volt. Nemcsak ma, de már akkor is mosolyogtató volt a lap büszkén viselt alcíme: materialista világnézetű folyóirat. Ezzel együtt olyan szerzők publikáltak ide (akadtak, akik szerkesztőségi elhatárolódással, de sebaj, annál többen olvasták el aztán a cikküket), mint - mások mellett - Hahn István, Komoróczy Géza, Kákosy László, Vidrányi Katalin, Ludassy Mária, Altrichter Ferenc, Szabó Miklós, Dobrovits Aladár, Steiger Kornél, Pléh Csaba, Munkácsy Gyula, Sajó András, Fehér Márta, Klaniczay Gábor, Wessely Anna, Hanák Péter, Fehér Ferenc, Nyíri Kristóf, Csepeli György, Litván György, Bozóki András, Poszler György, Szörényi László, Simon Róbert, Tatár György, Tordai Zádor, Kelemen János, Fröhlich Ida, Csorba László, Bacsó Béla, Erdélyi Ágnes, Erős Ferenc stb. Büszkén mondhatom, hogy én is itt jelentettem meg első tanulmányaimat Szent Ágostonról, a korai kereszténység bölcseletéről vagy a zsidó-keresztény kontroverziákról. Persze sokan írtunk kifinomult, szofisztikált virágnyelven és metaforákban. Én - bármilyen furcsa - kimondottan szerettem azt a virágnyelvet, komoly gondolkodói és stiláris mutatványokra kényszerített. Ma viszont már nem szeretnék azon a virágnyelven írni, még ha akkor élveztem is ennek minden szépségét és kihívását. Akkor nagyon jólesett úgy megfogalmazni mondatokat, olyan problémákat találni, hogy az ne csak arról szóljon, amiről szólt, hanem arról is, ami körülöttünk zajlott. Ma viszont ezeket minden öncenzúra és kertelés nélkül kívánom kimondani, úgy, hogy vitát persze gerjesszen a mondandóm, ám a véleményem miatt, még ha sokaknak nem is tetszik, semmilyen retorziótól ne kelljen tartani.

Aztán a rendszerváltás elfújta a virágnyelvet, és az intézetnek emblematikus igazgatója lett: Tamás Gáspár Miklós. Az egy baromi jó időszak volt. Gazsi persze nem volt az igazgatók gyöngye. Néha láttuk, néha betévedt az intézetbe. Volt úgy, hogy legutoljára a titkárnője tudta meg, hogy éppen Angliában van, de senkit nem érdekelt akkor ez, kalandos időszak volt, s ő aztán igazán békén hagyott mindenkit, s ez akkor nagyon sokat számított. Örültünk, hogy bármit megírhatunk, és az megjelenhet. Akkor kerültem a Beszélőhöz is, s direkt jólesett, hogy az ember nemcsak Szent Ágoston takarásában írhatta le, amit mondjuk Horn Gyuláról gondol, hanem egyenesen róla, minden testcsel nélkül.

A rendszerváltás utáni időszak

És az sem zavart titeket, hogy Tamás Gazsi országgyűlési képviselő? Pont akkor, amikor arról volt szó, hogy a tudomány emancipálódik, és határozottan meghúzza a maga határait? Bonyolult. Gazsi, amikor megválasztottuk igazgatónak, tett ugyan egy ígéretet, hogy ott fogja hagyni a pártpolitikát, a parlamentet. Ez akkor még nem történt meg, de nem éreztük annak a veszélyét, hogy ez sérti a tudomány autonómiáját, hiszen Gazsinak sosem voltak ideológiai elvárásai, s számára nem volt szempont, ha valaki tőle eltérő politikai nézeteket vallott. Meg kell mondanom, hogy legnagyobb vitái közepette sem tett sosem bántó, nyegle megjegyzést a vitapartnereire a hátuk mögött. Gazsi nagyon markáns figura, markáns gondolkodó. Én ma már az esetek nagy részében nem értek egyet azzal, amit mond, a politikai ízlésemhez képest tőlem túlságosan balra áll, de ettől még kiváló koponyának tartom őt. Azt kimondottan sajnálom, hogy az a nagy filozófiai alapmű, az „Opus”, amelyet a 80-as évek közepétől vártunk és reméltünk tőle, nem született meg, pedig a tehetsége és a tudása ehhez adott volt. Erről lehet sok mindent gondolni, de azt nem, hogy amit írt, a számtalan politikai publicisztika és esszé, ne lett volna filozófiai igényű. Ugye, nem szükséges a filozófiatörténet nagy esszéistáit felsorolnom? Mindenesetre az „Opusra” nem maradt ideje…

Szinte mindenki, aki értelmiségiként akkor a politikába belekeveredett, úgy gondolkodott, hogy ez egy ideiglenes, átmeneti dolog. De végül is nagyon keveseknek sikerült visszaállni a tudományos pályára. Talán csak Kis Jánosnak, Havas Gábornak. De vissza Tamás Ga­zsihoz. Akkor nem volt probléma, hogy nincs sem tudományos minősítése, sem nyelvvizsgája? Szerintem föl sem merült. S hogy most fölmerül, ezt nem is kívánom minősíteni. Mindenki tudja róla, s a publikációi­ból ez is ki is derül, hogy sok nyelven tud, elsőrangúan. Én például állítólag tudok angolul, de sokat adnék érte, ha úgy tudnék, mint a Gazsi. Azt hiszem, az amerikai tanítványai is. Én is azt hiszem. No és ebben a szép és felhőtlen időszakban honnan volt pénz filozófiára? Sehonnan. Akkor sem volt pénz. Még a pályázati rendszer sem volt kitalálva. Később, a Gazsi utáni korszakban, Nyíri Kristóf igazgatósága idején ügyeske­­désekkel már inkább lehetett pénzeket szerezni. Ügyes...

tags: #borsika #bolcsode #velemenyek