Az anyaság, mint ősi és univerzális jelenség, gyakran övezett tabukkal és megválaszolatlan kérdésekkel. Gáldi Vinkó Andrea "Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back" című fotósorozata ezekre a kettősségekre világít rá, bemutatva az anyaság nehézségeit, a testünkkel, hormonjainkkal, gondolatainkkal, barátságainkkal és szerelmünkkel történő változásokat, miközben a szexuális vágyak, szabadság, zuhanyzás és alvás hogyan tűnnek el az életünkből.
A fotóművész saját tapasztalatait osztja meg a sorozatban, amelyek a kezdeti várakozások és a valóság közötti ellentmondásokat tükrözik. "Terhes vagyok" - mondta, amikor még nem is volt az, és később is ezt használta, amikor már valóban az volt. Az emlékek hiánya, a kakis pelusok, az állandó etetések, a bizonytalanság és a félelem mind részei voltak ennek az időszaknak. A szoptatás, amely sokak számára nem csupán etetés, hanem komoly szenvedés is lehet, szintén hangsúlyosan megjelenik. Gáldi Vinkó Andrea nem készült szakkönyvekkel a posztpartum időszakra, korábban spontánul élt, szinte bázis nélkül utazgatott. Aztán amikor terhes lett, hazaköltözött Magyarországra. "Aztán egyszercsak megszületett a gyerekem, én meg ott álltam enyhén felkészületlenül."
A sorozat képei a FERi galériában voltak kiállítva, ahol kis méretű fotók sorakoztak, rózsaszín ragasztószalaggal rögzítve. A képek között szöveges, rajzos papírlapok álltak, amelyek a művész gondolatait, félelmeit és kérdéseit tükrözték. "Ez a munka, ami lehet, sosem lesz több, mint egy folyamat, valójában arról az érzésről szól, hogy kitermeltem és megszültem valakit, akit mindennél jobban szeretek. Önmagamnál is jobban."
A művészettörténész, kurátor Oltai Kata a kezdő káoszból a letisztultság felé tartó mindennapokat alkalmazta a képek elrendezésénél. Gáldi Vinkó Andrea fotóit beválogatták a TJ Boulting londoni galéria "Birth" (Születés) című kiállításába is, ahol hasfotóval reklámozták a tárlatot. A visszajelzések más anyáktól, nőktől megerősítették abban, hogy fontos lenne erről többet beszélni, több nő szempontú vizsgálódást, művészetet látni ebben a témában, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek.
A fotóművész Rómában érettségizett, majd az ELTE-n tanult művészettörténet-esztétika szakon, 2011-ben pedig a MOME fotográfia szakán szerzett diplomát. Az anyaság hirtelen érkezett az életébe, és míg korábbi munkáiban főként barátait fotózta, addig ezúttal saját magát és a családját is bevonta a projektbe. "Pár kép úgy került be végül a sorozatba, hogy amikor anno lefotóztam, azt gondoltam, ez csak gyors jegyzet, hogy ne felejtsem el, hogy majd később emlékezzek rá, hogy ilyen kép is kell - például a portré rólam az anyatejfoltos pólómmal."
Az anyaság mint univerzális élmény
Az anyaság, bár univerzális, mégis magányos élmény lehet. Gáldi Vinkó Andrea sorozata rámutat arra, hogy mennyi tabu övezi ezt az állapotot, és mennyi kérdés merül fel bennünk a testünkkel, hormonjainkkal, gondolatainkkal, barátságainkkal és szerelmünkkel kapcsolatban. Mi lesz a karrierünkkel, az otthonainkkal, a szennyessel és a mosogtanivalóval, és mi lesz a szexuális vágyainkkal? Hova tűnik a szabadságunk, hová a zuhanyzásaink és az alvásaink?
A Zala Vármegyei Szent Rafael Kórház bababarát intézmény, ahol az újszülöttek kizárólag anyatejet kapnak. 1993 óta augusztus 1-jén ünneplik az anyatej világnapját, melyet egyhetes világhét követ. A természetesen táplált csecsemők kevesebbet betegeskednek, emellett a szoptatás a kisbaba és az édesanya kapcsolatára is jó hatással van. Segít a kismamáknak a szülés utáni felépülésében, illetve hozzájárul az eredeti testsúlyuk visszanyeréséhez is. Ugyanakkor a császármetszéssel született babák száma is magas, ami eltávolodást jelenthet a legtermészetesebb táplálástól, az anyatejtől.
A szoptatás fontosságát hangsúlyozza a második gyermekét világra hozó édesanya is, aki úgy véli, fontos a megfelelő közelség az anya és gyermeke között, hogy megvédje a gyermeket a betegségektől és minden problémától. A zalaegerszegi kórház dolgozói a jeles nap alkalmából ajándékokkal kedveskedtek a kismamáknak.
A fotográfia mint önkifejezési forma
A fotográfia, mint önkifejezési forma, számos művész számára jelent utat a belső világuk feltárásához. Harris Mizrahi, a New York-i fotós, saját "sebezhetősége" és bipoláris depressziója miatti kapcsolatteremtési nehézségei miatt portréfotókból építi saját arcképét. Modelljeit véletlenszerűen választja ki, hogy a portrékban ne csak a puszta alak legyen benne, hanem a kapcsolatteremtés, a saját magából való adás és a belehelyezett bizalom is.
Mizrahi a világháború utáni korszak egyik nagy country-sztárja, Marty Robbins által megénekelt mindennapi történetek hatására fordult el a hiperurbánus New Yorktól és az utcafotózástól, és kezdte felfedezni az amerikai vidéket. Utazásait egyfajta terápiának éli meg. Nem jelöli ki úticélját, nem tervezi meg az útvonalat. Néha néhány órát utazik, néha hetekig van távol otthonától. Kis bárokban, motelekben, az utcán, vagy véletlenszerű lakásokba bekopogva szólítja meg modelljeit. "Az emberek mindig bonyolultak, és én mindig az emberi dimenziót keresem bennük, ami ellentmond a kliséknek és feltárja törékenységüket, esetlegességüket. Ami megmutatja, hogy emberek."
Eleinte az volt számára a legnehezebb, hogy teljesen idegen embereket szólítson meg, de Mizrahi szerint soha nem szabad idegeskedni, mert ha egy ismeretlenül idegesen közelít valakihez, akkor az hasonló reakciókat vált ki. "Tényleg szeretetet érzek azok iránt, akik a kamerám előtt állnak, és ezek miatt a pillanatok miatt válik a fényképezés igazán személyessé. Valamit én is mindig adok cserébe. Csak így lehet ezeket a képeket elkészíteni. Fotósként neked is meg kell mutatnod, hogy te is hajlandó vagy sebezhetővé válni."
Liz Hingley fotográfus és antropológus négy éven keresztül végzett terepmunkát Sanghajban, hogy feltárja a közel 26 millió megapolisz privát és hivatalos rituáléit, tereit. Ebből született meg a "Sacred Shanghai" című fotósorozat, amelyből könyv is készült. A sorozat bemutatja a város gazdasági és építészeti fejlődését, valamint a vallási újjáéledést, amely a buddhizmustól az iszlámon és a taoizmuson át egészen a kereszténységig mindegyik vallást érinti.
Sage Sohier fekete-fehér fotói egy teljesen más, mégis ismerős világot mutatnak be. John Berger angol író és műkritikus szerint az állatok enyhítenek az emberek magányosságán, és tény, hogy senki nem tud olyan szemekkel ránk nézni, mint a kedvenceink. Ezeket a pillanatok Sohier képein is el lehet kapni. Sage Sohier a Harvard Egyetemen szerzett diplomát, és a hetvenes években pályakezdő, fiatal fotósként Boston utcáit járta. Amikor kiderült, hogy édesapja meleg, úgy döntött, készít egy sorozatot azonos nemű párokról, és szerette volna, ha a képeken családtagjaik, gyermekeik és barátaik is szerepelnek. Úgy gondolta, csak így tudja hitelesen bemutatni az életüket, azt, hogy mekkora bátorság kell felvállalni magukat és egymást. Ez lett az "At Home With Themselves".
"Perfectible Worlds" című sorozatának képeivel pedig azok világát próbálta közelebb hozni, akiknek a hobbijuk az életük, a modellezőktől kezdve azokig, akik nagy történelmi eseményeket játszanak újra. Az "Animals" sorozattal pedig Sage Sohier észrevette, hogy fotóinak szereplői sokkal természetesebben viselkednek, sokkal komfortosabban érzik magukat, ha kedvenceik is velük vannak, ezért egyre több és több képen tűntek fel, egyre inkább előtérbe kerültek az állatok.
A fotóriport és a társadalmi kérdések
A World Press Photo pályázat díjazott képei évente és világszerte megismertetik és felhívják a látogatók figyelmét korunk fontos konfliktusaira, társadalmi és környezetvédelmi kérdéseire. A díjkiosztás után az utazókiállítás az esztétikai értékei mellett sokkol azokkal a borzalmakkal, amelyeket az emberiség XXI. századi történelmének (sötét) része.
A 2022-es év fotója, Jevhen Maloletka "Légitámadás a mariupoli kórház szülészete ellen" című képe az orosz-ukrán harcok során készült. A fotón egy sebesült kismamát mentenek ki az orosz légicsapás során megsérült kórházból. A kismama, Irina Kalinyina Miron (azaz béke) nevű gyermeke halva született, és fél órával később a 32 éves édesanya is meghalt. A zsűri szerint az Ukrajna jövője elleni támadást ábrázolja a fotó.
Emilio Morenatti spanyol fotós "Háborús sebek" című sorozata is sokkoló. Egyik képén a 22 éves ukrán katonai orvos, Anton Gladun fekszik a kórházi ágyán, két lábát térdnél, egyik karját a válla alatt amputálták. Ez a projekt olyan embereket ábrázol, akiknek a tavaly februári orosz invázió következtében le kellett vágni valamelyik végtagjukat. A fotós afganisztáni tudósítóként elveszítette az egyik lábát, és bajtársként tekint képei alanyaira.
Az év fotósorozata "Az afganisztáni béke ára" címet viseli, és a dán Mads Nissen munkája. A sorozat az afganisztáni emberek hétköznapjainak nehézségeit mutatja be azután, hogy a tálibok ismét hatalomra kerültek. A súlyos aszály tovább mélyítette a gazdasági válságot, az ország lakosságának fele nem jut elegendő élelemhez, több mint egymillió gyermek súlyosan alultáplált. Az illegális szervkereskedelem drasztikus méreteket öltött.
Alessandro Cinque olasz fotográfus felvételén egy harmadik generációs perui alpakatenyésztő egy kölyköt dajkál a családi farm nyári legelőire menet. A díjazott sport- és a természetfotók, bár kevésbé domináltak idén, enyhülést hoztak a borzalmak mellett. Ilyen például egy bevándorlócsalád sikeres újraegyesítésének többéves sztorijáról szóló sorozat, vagy Simone Tramonte olasz fotográfus "Átállás nettó nullára" című sorozata, amely a klímaválság kezelésének pozitív példáit mutatja be.