A laboratóriumi lombikok sokoldalú üvegedények, amelyeket anyagok tárolására és feldolgozására használunk a tudományos kutatásban és a laboratóriumi munkában. Az ősi időkben a "lombik" kifejezés tágabb értelmű volt, és olyan eszközöket is jelölt, mint a retorták, amelyeket gyakran régies megnevezéssel "görb"-nek neveztek.
A lombik általános elnevezés, amely többféle laboratóriumi eszközt foglal magában. Ezek az eszközök változatos formákkal és méretekkel rendelkeznek, de közös jellemzőjük egy szélesebb testrész és egy keskenyebb, hengeres nyakrész, amely a tetején nyitott. A "lombik" szó eredete a görög "ambiksz" (ἄμβιξ) szóra vezethető vissza, ami "kifelé hajló szélű csészét" vagy "poharat" jelent. Ez a név jól illeszkedik a lombikok jellegzetes formájához.
A laboratóriumi lombikokat nemcsak alakjuk, hanem méretük szerint is megkülönböztetjük. A leggyakoribb méretek a millilitertől egészen pár literig terjednek, így alkalmasak a legkülönfélébb mennyiségű anyagok kezelésére.
A lombikokat más laboratóriumi eszközökhöz képest gyakrabban készítik hőálló üvegből. Ennek oka, hogy elsődleges funkciójuk az anyagok feldolgozása, mint például forralás vagy desztilláció, amelyek magas hőmérsékletet igényelnek. Néhány lombik, mint a gömblombik, a retorta és esetenként a mérőlombikok, belső, hengeres üvegcsiszolattal rendelkeznek. Ezek a csiszolatok lehetővé teszik, hogy a lombikokat más eszközökkel összekapcsoljuk. Ha a csiszolatokat vákuumzsírral kenjük meg, az egész rendszer vákuum alá helyezhető, ami kulcsfontosságú bizonyos kémiai reakciókhoz és folyamatokhoz.
A mérőlombikok csiszolatai más célt szolgálnak: a tökéletes zárhatóságot biztosítják. Ezekbe ugyanis csiszolatos üvegdugók illeszthetők, garantálva a pontos térfogatmérést.
A lombikokat leggyakrabban oldatok készítésére, tárolására, gyűjtésére, illetve bizonyos esetekben térfogati mérésére használjuk. Gyakran végzünk bennük kémiai reakciókat, beleértve a keverést, melegítést, hűtést, oldást, forralást, kristályosítást vagy desztillációt. Különböző típusú lombikok léteznek, amelyeket speciális feladatokra terveztek:
- Mérőlombik: Nagy pontosságú térfogatmérést tesz lehetővé folyadékok bemérésénél.
- Dewar-edény: Kettős falú edény, falai között vákuummal. Ez akadályozza a hőcserét, így ideális nagyon alacsony hőmérsékletű rendszerek, például folyékony nitrogén tárolására.
Az alkímia, mint a kémia előtudománya
Az alkímia a természetfilozófia ősi ága, egy tradicionális tudomány, amely az okok és okozatok rendjére épül. Valamikor azt a tudományt jelölte, amelyből azóta a kémia kifejlődött, és ebben az értelemben módszeres kutatást jelentett. A középkorban azonban gyakran "művészetnek" nevezték, amelynek célja a fémek transzmutációjának, azaz átalakításának létrehozása volt. Metafizikai szempontból az alkímia a lélek megtisztításának, felemelésének, megváltásának és megistenítésének folyamatait tárgyalta, amit "Opus Magnum"-nak neveztek.
Az alkímia hatása a 19. század közepétől kibontakozó modern okkult iskolákra, valamint a marxista ihletettségű tudományszempontokra is jelentős volt. Az alkímia mélyebb megértéséhez tudni kell, hogy a korabeli szerzők gyakran félreérthetően vagy értelmezhetetlenül fogalmaztak. Ez részben a fizikai-kémiai leírások allegorikus jellegét hangsúlyozta, részben pedig a kor tudományos színvonalának felelt meg.
Az alkímia bölcsője Egyiptom volt. Az egyiptomi alkímiáról keveset tudunk, csakúgy, mint a későbbi görög alkímiáról (Kr. u. 4. század). A görög alkimisták mesterüknek az állítólag egyiptomi Hermész Triszmegisztoszt tekintették, akiről a légmentes elzárást "hermetikus elzárásnak" nevezték el. A rómaiakat is nagyban befolyásolta a rejtélyes egyiptomi alkímia.
A régi Egyiptom alkimista hagyományait a 4. században az alexandriai tudós iskola élesztette újjá, amely az aranycsinálásban való jártasságát hirdette. Írásaik alá gyakran hamisították neves antik tudósok, mint Platón vagy Püthagorasz nevét. Az alkímia második korszaka a 4. század közepe táján kezdődött és több mint ezer évig tartott. A kémia előtudományának története ekkor az alexandriai iskola működésével indult.
A 8. századtól kezdve az arabok, akik erősen művelték az alkímiát, szintén Egyiptomból merítettek ismereteket. A modern kémia sok vegyi eljárást és vegyület előállítási módszert köszönhet az arab alkimistáknak. Ők állították elő például a tömény kénsavat (vitriol olaj) és az ezüst-nitrátot (lápisz).
Az arabok leghíresebb alkimistája, Dzsábir ibn Hajján (latinul: Geber) volt a 8. század második felében. Ő volt az első, aki a fémek összetételét illetően önálló kémiai elméletet dolgozott ki. Az a meggyőződés, hogy a fémek átalakíthatók, tapasztalati megfigyeléseken alapult: a vörösréz cinkkel való ötvözése aranysárgává teszi, míg arzéntartalmú vegyülettel ezüstfehérré. Ezek alapján vélték felismerni az aranyat a sárgarézben (réz és cink ötvözete), illetve az ezüstöt a réz-arzén ötvözetben. Megfigyelték azt is, hogy a vas cementvízbe (rézgálic-oldat) mártva rézzé változik, és hogy az ólomból (ólom-szulfid) ólom, majd ezüst választható le.
A Bölcsek Köve és híres alkimisták
A legfontosabb titkos szer az alkímiában a "Bölcsek Köve" volt. Ez egy olyan készítmény, amely a nemesfémeket arannyá változtatja. Az alkimisták hajthatatlan kitartással keresték ezt a követ, mert a Bölcsek Köve a boldogságot és a mindentudást is elhozta volna.
Felkutatták a természet három országát, hogy megtalálják az anyagot a Bölcsek Kövének előállításához, majd a beszerzett anyagokat minden elképzelhető hatásnak alávetették.
Németországban Albertus Magnus volt híres alkimista. Ő már különbséget tett a fémek közönséges megváltozása és belső átalakulása között. A 13. században Spanyolországban Raimundus Lullus (1235-1315), Franciaországban pedig Arnoldus Villanovanus (1235-1312) voltak nagy alkimisták. Ők ketten úgy vélték, hogy a Bölcsek Kövével az életet is meg lehet hosszabbítani. Villanovanus híres orvos volt, és maga is élt a Bölcsek Kövéből kotyvasztott itallal. Állítása szerint a Bölcsek Köve alkotórésze volt az általa készített, borszeszből és fűszerekből álló folyadék.
Raimundus Lullus legendás alak volt, korának nagy tudósa, aki állítólag több mint ötszáz könyvet írt. Hirdette, hogy megtalálta és elkészítette a Bölcsek Kövét, amellyel aranyat, drágaköveket tud előállítani, valamint hosszú életet és fiatalságot biztosítani. Hívei megalapították a "lullisták" szektát, amelyet XI. Gergely pápa kiközösített. Számos tudományos felfedezés fűződik a nevéhez, például a borszesz víztelenítése.
Villanovanus és Lullus mestere, az angol Roger Bacon (a híres "doctor mirabilis") is kiemelkedő tudós volt. Ők tartották a kísérlet útján szerzett tapasztalást a kémiai ismeretek legfontosabb forrásának. Bacon meggyőződése volt, hogy a Bölcsek Köve létezik, és hogy hatalmas mennyiségű nemesfémet tud arannyá változtatni. Mint alkimista, nagy hírnévre tett szert a természettudomány történetében. A nagyítóüveg is az ő találmánya volt. Értékes észrevételeket tett a sugártörésről, napfogyatkozások magyarázatairól, és mély filozófiai elmélkedéseket folytatott. Ferences szerzetes volt, akárcsak tanítványa, Lullus. Írásai indexre kerültek, és őt magát is fogságba vetették.
A kémiai tudást Basilius Valentinus (wd) német bencés szerzetes, a legrejtélyesebb alkimista is gazdagította. Megszállott alkimistának tűnt, ugyanakkor korához képest fejlett szemléletű tudós, kísérletező és jó megfigyelő volt. Számos kémiai felfedezést tett, többek között felfedezte az antimont, és nevéhez fűződik a kvantitatív analízis módszerének kidolgozása. Kísérleteket végzett mérgekkel is, melyek az emberi szervezetben gyógyszerként is hathattak.
A gyógyító alkimisták között a 16. század híres orvosa, természettudósa és alkimistája, Paracelsus emelkedett ki. Kalandos életű, regényes hírű és ezer mesének, legendának hőse volt. Bár lenézte az "aranycsináló" alkimistákat, módszereiket ismerte és átvette, új orvosi irányzatot, az iatrokémiát teremtve, amely alapjaiban változtatta meg az orvostudományt. A gyógyító alkímia másik híressége a brüsszeli születésű van Helmont (kb. 1580-1644) volt. Számos értékes vizsgálódást végzett, és hitt a Bölcsek Kövében is. Azt híresztelte, hogy birtokában van egy darabka ebből a kőből, amellyel nagy gyógyító eredményeket ért el. A Bölcsek Kövén kívül az "alkahest" nevű csodás anyag létezésében is hitt.
Fejedelmek és uralkodók is rajongtak az alkímiáért. VI. Rudolf király prágai udvarában Jeronimo Scotto (wd) is híres alkimista volt. Az alkimisták kitartó munkája a tudomány szempontjából is hasznos volt. Például Johann Friedrich Brand (Hamburg) az emberi vizeletben a Bölcsek Kövét keresve állította elő a foszfort. Johann Friedrich Böttger pedig a kaolinnal (fehér föld) kísérletezve fedezte fel a porcelán előállítását.
Az alkímia Nyugat-Európában a 17. századig virágzott, amikor a fejlődő tudomány megfosztotta hitelétől, és utat tört az új kutatási módszereknek. Az utolsó alkimisták között volt Johann Glauber, aki titkos vegyszerek és gyógyszerek készítéséből élt. Ő állította elő a nátriumszulfátot (Glauber-só), valamint különféle kloridokat fémoxidok savakkal való reakciójával.
Az alkímia Magyarországon és a tudomány fejlődése
A külföldi alkimisták sikereiről szóló hírek hatására a magyar urak egy része is kísérletezésre adta magát. Kolostorok és úri lakások egyik szobáját alkimista laboratóriumnak rendezték be. Híres magyar alkimisták voltak:
- Melchior Miklós
- Erdélyi Dániel
- Hunyadi Bánfi János
- Laszky Albert
- Listi László és István
- Csuzi Cseh János
- Gömöry Dávid
- Wallaskay János
Báróczy Sándor, 18. századbeli író, a széppróza mestere is az alkímia rabja volt. Életének utolsó éveit az aranycsinálás foglalta le. Az alkímia utolsó magyar képviselői Pápaffy Miklós és Salabszky József voltak. Salabszky újszerű eszközökkel dolgozott régi receptek szerint, és olyan tinktúrát kívánt előállítani, amellyel a nemesfémeket arannyá lehet alakítani. Laboratóriuma agyaggal bevont retortákból, lombikokból, olvasztótégelyekből, hatalmas olvasztó lencserendszerből és különféle készítményekből állt.
A felvilágosodás eszméinek térnyerése után az alkímia bizonyos gyakorlati és téves aspektusai racionalizálódtak, és beépültek egy proto-kémiának nevezhető, kezdeti tudományba. Ennek köszönhetően a tudománytörténetben az alkímia gyakran csupán babonáktól tarkított áltudományként jelenik meg. A köztudatban az a nézet vált általánossá, hogy az alkímia csupán a könnyű pénzszerzés és meggazdagodás lehetőségét rejtette magában, egyébként teljesen értelmetlen és haszontalan szemfényvesztés volt.
Kétségtelen, hogy az alkímia gyakorlatában sok volt a spekuláció és a szélhámoskodás, sokak életét terelte tévútra, és váltak hiszékeny áldozattá. Azonban az is tény, hogy a vegyészet, a gyógyszerészet és az orvostudomány nem keveset köszönhet az alkimistáknak. Számos vegyész, gyógyszerész és orvos volt, akik az alkímia módszereit és titokzatos vegyületeit a gyógyítás szolgálatába kívánták állítani.
Az alkímia mint tudomány nem nevezhető egyértelműen sarlatánságnak, mivel elmélete szervesen illeszkedett kora világképébe és filozófiájába. Gyökerei az antik, részben arisztotelészi elképzelésben keresendők: minden anyag, így a fémek is a négy fő elemből - föld, víz, levegő, tűz - épülnek fel. Ezen az alapon logikusnak tűnt az anyagok egymásba való akadálytalan átalakíthatósága, csupán az alkotórészek arányának megváltoztatásával. Ennek elérésére irányultak az alkimista kísérletek, végső célként az arany előállítását tűzve ki.
Az arisztotelészi világkép sugallta azt az elképzelést is, hogy a fémek nem önmagukban léteznek, hanem szoros összefüggésben állnak a csillagokkal. Ebből ered a fémek égitestek szerinti elnevezése (pl. ezüst - hold, arany - nap, higany - Merkúr). Számításba vették a szellemek jelenlétét is; minden anyagnak "lelke" van, amely az ideális tulajdonságok hordozója. Ezt a "lelket" keresték, hogy birtokában eljussanak az arany előállításának ismeretéhez.
Az alkímia a mai tudományos felbontás szerint részben egy pszichológiai irányzat előképe, amelyet a 20. században Carl Gustav Jung és Mircea Eliade kutatott. Jung az alkímia szimbolikájában a kollektív tudattalanból származó ősképeket, archetípusokat látta, amelyek az egyén individuációs fejlődésében leírhatóvá teszik a nehezen megragadható folyamatokat. Eliade más szemszögből közelít az alkímiai hagyományokhoz, vizsgálva, hogyan vezethettek a kezdeti kohászati mesterfogásokból, mint megszentelt mesterségből, az anyag átváltoztatásának lépései egy elvonttá váló rítus és eszmerendszer, valamint a korai vallási gyakorlatok felé.
Paulo Coelho "Az alkimista" című regénye 1988-ban jelent meg, és nemzetközi hírnevet szerzett a szerzőnek. Ez egy szimbolikus regény egy andalúziai pásztorfiú, Santiago történetéről, amely meseelemekkel átszőtt kalandtörténet. Santiago álmaiban látja, hogy a piramisok lábánál elásott kincs várja, és elindul megkeresni azt. Útján mindenki segíti, de a kincs pontos lelőhelyét senki sem tudja, még a titokzatos alkimista sem. Santiagónak meg kell tanulnia olvasni a titkos jelek között, de a legfontosabb, hogy a szívére hallgasson, és a saját álmait kövesse.
