Az 1972-es év eseményei sokrétűek voltak, a politikai feszültségektől és a társadalmi megmozdulásoktól kezdve a kulturális és sportélet jelentős eseményeiig. Ebben az évben zajlott a március 15-ei megemlékezés Budapesten, amely a rendszerváltás előtti idők egyik fontos szimbólumává vált a diákok által szervezett tüntetésével.
A Március 15-ei megmozdulás Budapesten
Az alábbiakat 1972. március 16-án és 17-én jegyeztem föl. A gépelt kézirat ma is megvan. Mire a Március 15. térre értem, a hivatalos ünnepség a vége felé járt. Néhány százan maradtunk ott, szinte mind diákok, körülálltuk a szónokoktól otthagyott üres térséget. A tér egyik sarkán ötven-hatvan rendőr ácsorgott látszólag tanácstalanul, mellettük néhány munkásőr, akik az ünnepségről maradhattak ott. Suttogva, hangoskodva vagy természetes hangon beszélgettünk fontos és lényegtelen dolgokról, de igazából mindenkit egyetlen kérdés foglalkoztatott: mi lesz most? Hírek jöttek: a környező utcák tele vannak rendőrautókkal, valakiket egy másik téren elkaptak, innen mindenkit begyűjtenek, most már el sem lehet menni. Valaki nyomtatott Nemzeti dalt osztogatott. Vártunk.
A rendőrök egyszer csak megindultak, elkezdték kiszorítani a diákságot. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy ellenállás nélkül engedünk a nyomásnak. Elindultunk, egy csoport az Erzsébet híd alatt a Mátyás-pince felé, a többiek a templom mellett, a boltív alatt a Váci utcába. A híd alatti parkolóban három rendőr egy diákot vett körül. Ahogy közeledtünk, a tömeg fütyülni és fújolni kezdett, saját hangjától fölbátorodva egyre hangosabban. Csodálkozva álltam meg: addig soha nem mertem volna fújolni a rendőröket a fülük hallatára, még így messziről, a tömegből sem. Azt éreztem, hogy ezt nem szabad, nem a megtorlás miatt, hanem egyszerűen mert nem szabad. Aztán meg a saját érzéseimtől jöttem zavarba.
A diákok egyre hangosabbak lettek. A rendőrök beültették a kocsijukba a diákot, és elhajtottak. Akkor nem az jutott eszembe, hogy szegénnyel mi lesz, hanem hogy a rendőrök megfutamodtak. Nagyon jó érzés volt, vidám lettem, felszabadult, legszívesebben tapsoltam volna örömömben. Győzelem, azt gondoltam, igazi győzelem, és nekem is részem volt benne.
Közben a tér felől tovább nyomult előre a rendőrök csatárlánca. Többedmagammal a hídra mentem föl, onnan néztük, mi történik odalent. Valaki elkiáltotta magát: menjünk át Budára! Jókor jött a fölszólítás, a csoport már oszlani kezdett, de az új cél újra tartalmat adott az együttlétnek. A budai hídfőtől egy körülbelül harmincfős társasággal a vár felé indultam. Fölmentünk a nagy rondella melletti kapuhoz, de az zárva volt, csak a falak mentén lehetett továbbmenni a budai oldalon. Itt kissé földuzzadt a csoport, kokárdás diákok csatlakoztak hozzánk. Volt köztük két részeg is, akik hangos handabandázással igyekeztek fölhívni magukra a figyelmet. (Ma, 2021-ben szúrom közbe: semmi kétség, hogy provokátorok voltak. Akkor ez meg sem fordult a fejemben.)
Az alagútnál a lépcsőn lementünk az Attila útra. Valaki kitalálta, hogy menjünk vissza Pestre, elindultunk vissza az Erzsébet híd felé. Néhány perc múlva rendőrautó állt meg mellettünk, két rendőr szállt ki. Megállították a menetet, és fölszólítottak minket, hogy menjünk haza. A diákok körbeállták őket, néhányan megpróbáltak vitatkozni velük, szabadságjogokat meg méltó ünneplést emlegettek. A rendőrök nem reagáltak a vitára, csak azt hajtogatták, hogy mindenki menjen haza. Az egyik részeg hátulról üres borosüveggel megpróbálta megdobni a rendőröket. Az üveg nem talált, csattanva tört szét mögöttük az úton. Az egyik rendőr erre ordítani kezdett, követelte, hogy adjuk ki a dobálót. Valaki azt mondta, hogy a szomszéd házból dobták az üveget. A rendőr abbahagyta az ordítozást, patthelyzet állt elő. Végül a rendőrök mentek el. Továbbindultunk.
Valaki javasolta, hogy menjünk föl a Tabánba, ott nem vagyunk szem előtt. Lazán szétszóródva föl is mentünk. Valaki fölkiáltott: rendőrautók! Már hallottuk is a motorzúgást. Valósággal szétrobbant a csoport, mindenki rohanni kezdett. Tíz-tizenöt autó tűnt fel a Tabán útjain, bőgtek a motorok, csikorogtak a fékek, zuhogtak az ajtók. Én is rohantam, ahogy csak bírtam. Mikor kifulladtam, megálltam, visszanéztem. A Tabán üres volt, sem autót, sem embert nem lehetett látni. Csönd volt és béke. Ezt valósággal árulásnak éreztem, nem gondoltam volna, hogy ennyire nem marad semmi nyoma annak, amit az imént átéltem.
A hídon Pest felé újra kisebb diákcsoportok mentek. A Március 15. tér tele volt rendőrökkel, oda nem lehetett lemenni. Elindultunk az Astoria felé. Hamarosan több százan voltunk megint, a következő sarkon újabb népes csoport csatlakozott hozzánk. Befordultunk a Petőfi Sándor utcába, talán a Pilvaxhoz tartottunk, nem tudom. A rendőrsorfalat csak akkor vettem észre, amikor már nem voltak messzebb harminc méternél, a Petőfi Sándor utca teljes szélességét elfoglalva, szorosan egymás mellett jöttek. A diákok egyre rövidebbeket léptek, a rendőrök egyre hosszabbakat. A csöndben egy rendőr elkiáltotta magát: az anyátok istenit! Rohanni kezdtek felénk.
Megzavarodva álltam az út közepén. Teljes képtelenségnek éreztem a helyzetet, ilyen nincs, nem lehet. A diákok elrohantak mellettem, végül én maradtam legelöl. A holtpontról egy gumibotütés mozdított ki. Nem volt nagy ütés, sőt éppencsak gyenge volt, a szemmel látható zavarodottságom bizonyára a rendőrt is zavarba hozta: most mit kezdjen ezzel a kamasz gyerekkel? Ahhoz azonban éppen elég volt, hogy megértsem, itt rohanni kell. Szerencsére az út közepén jöttem, volt helyem visszafelé is, de hátrapillantva láttam, hogy a parkoló mellett a keskeny járdára szorultakat nem kímélik, sikoltások, kiabálások és csattanások hallatszottak, amíg azok is kivergődtek az úttestre.
A meglódult tömeg rohanva ért ki a Kossuth Lajos utcába, ahol éppen csúcsforgalom volt. Ott is rohantunk tovább, néhányan az úttesten, többen a járdán. Én a tömeg közepén futottam, az ütés okozta sokk idáig lódított. Futás közben meglepetten tudatosult bennem, hogy a járda tele van járókelőkkel. Egy pillanatig, ahogy elfutottam mellette, láttam egy idős asszony csodálkozó tekintetét. Szatyorral a kezében állt a járda közepén, körülvéve a futók forgatagával, és az arcán mélységes döbbenet tükröződött: úristen, hát mi történik itt? A rendőrök valahol lemaradtak, a vad rohanás lendületét veszítette, hamarosan éppen olyan volt a város, mintha meg sem történt volna az a rohanás. Elmentem még a Pilvaxhoz, de ott nem volt semmi. Elgyalogoltam a Nemzeti Múzeumhoz, a kert zárva volt. Nem volt már a számomra folytatása a napnak.
1972. március 15-én Budapesten több százan tüntetnek a magyar függetlenségért és a rendszer visszásságai ellen. A rendőrség szétveri a megmozdulást, számos fiatalt letartóztatnak. 1956 óta ez volt az első hasonló jellegű tömeges megmozdulás Magyarországon. A tömegben elvegyült besúgók jelentései alapján az esemény közelében külföldi nagykövetségek gépkocsijai is megjelentek.
Nemzetközi események 1972-ben
Az év nemzetközi szinten is eseménydús volt. Szeptember 5-én történt a müncheni túszdráma az olimpián, ahol palesztin terroristák ejtették túszul az izraeli csapat tagjait. A tragikus események véres összecsapásokhoz vezettek, amelyekben számos ember életét vesztette.
A nemzetközi politikai életben kiemelkedő esemény volt Richard Nixon amerikai elnök kínai útja (február 21-25.), amely enyhülést hozott a két ország közötti, a koreai háború óta feszült viszonyban. Emellett a Szovjetunióban Leonyid Iljics Brezsnyev látogatást tett Magyarországon (november 27.-december 1.), amely jelentős hatással volt a magyar belpolitikára.
Tudományos és kulturális évfordulók
1972-ben a tudomány és kultúra terén is jelentős események történtek. Megkezdődött a sakk-világbajnokság július 11-én, ahol Bobby Fischer végül legyőzte Borisz Szpasszkijt. A sportban kiemelkedett az Újpesti Dózsa NB1-es bajnoki címe is. Emellett a zene terén a Black Sabbath kiadta a "Black Sabbath Vol. 4" albumát.
A technológia fejlődését jelzi a Volkswagen bogárhátú modellje, amely 15 millió eladott darabbal megdöntötte a Ford Tin Lizzie rekordját (február 17.). A NASA űrprogramja is folytatódott, december 7-én elindult az Apolló-17 a Hold felé, fedélzetén három űrhajóssal.
A csend korszaka és a jövőbe tekintés
Bár az 1972-es év eseményei között szerepeltek tiltakozások és megmozdulások, sok szempontból a "csend korszaka" is volt, amelyben a hivatalos politika és a társadalmi elvárások gyakran elnyomták az egyéni szabadságvágyat. A március 15-ei események, bár elfojtásra kerültek, mégis szikrát gyújtottak a változás iránti vágyban.
A születésszámok alakulása is érdekes képet festett az országról. A '40-es, '50-es években bevezetett intézkedések (terhességmegtiltás, gyermektelenségi adó, gyermekvállalási propaganda) növelték a születések számát, a "Ratkó-gyerekek" generációja azonban a '60-as, '70-es években már csökkenő születésszámmal szembesült, ami a zsúfolt szülészeti osztályokon is megmutatkozott.
In Memoriam 1972: Famous Faces We Lost in 1972
Az év eseményei rávilágítanak az akkori társadalmi és politikai viszonyokra, a szabadságvágy és az elnyomás közötti feszültségre, valamint a jövőbe vetett reményre, még ha az csak egy távoli, bizonytalan ígéret is volt.