A kötődés elmélet megalkotója, John Bowlby (1969) maga sem gondolta volna, hogy amit leírt, később ennyi kérdést vet majd fel a szülőkben. Az embergyerek azonban „koraszülöttként” jön világra, önmagában nem életképes, éppen ezért az életbenmaradáshoz szüksége van az édesanyjára, egy olyan személyre, aki gondoskodik róla, akire számíthat, akiben bízhat. A bizalomnak itt nagyon fontos szerepe van, hiszen ezáltal tanulja meg a baba, hogy gondoskodnak a szükségleteiről. Jól megfigyelhető, hogy az újszülött kezdetben még torkaszakadtából sír, így jelzi, ha éhes, álmos, fájdalmat érez stb. Ugyanakkor az ember társas lény is egyben. Ahogyan az első években elsajátítja, megtapasztalja az egymástól való függőséget és azt, hogy bízhatunk egymásban, úgy azt viszi tovább a későbbi életére is. A kötődés maga nagyon komplex rendszer, éppen ezért a későbbi jó tapasztalatok révén a korábban kialakult bizalmatlanság orvosolható.
Már az újszülött is fél. Az ösztönei azt diktálják, hogy az életbenmaradáshoz nyugodt, kellemesen meleg környezetre, állandóságra, igény szerinti táplálásra van szüksége. A hirtelen, váratlan ingerek, mint az erős fények, hangok, egyensúlyvesztés bizonytalanná teszik, sírni kezd. De sírással reagál arra is, ha a megszokott nyugodt légkört hirtelen harag, düh, indulatok váltják fel.
6-8 hónapos kor között valamikor jelentkezik nála a szeparációs szorongás, a félelem édesanyja elvesztésétől. Ilyenkor sírni kezd, amikor az édesanyja kimegy a szobából, keresni kezdi, nyugtalanná válik. Az önállóság fejlődésével egyre több félelemforrás jelenik meg az életében: fél, hogy egyedül marad, s bár természete azt diktálja, hogy minél többet fedezzen fel a világtól, fél az ismeretlentől is. Ahogy a kisgyermek képzelete fejlődik, megjelennek az úgynevezett szimbolikus félelmek is, nagyjából 2 éves kor táján. A kisgyermek védtelennek érzi magát a világban és egyre nagyobb a képzelőereje is. Gyakran irracionális dolgoktól fél, mint például attól, hogy lefolyik a vízzel együtt a lefolyón, sok kisgyermek ilyenkor kezd el félni este a sötétben, és a vízben. Ilyen korban jelentkezik a csonkítástól való félelem is. Fél a hajvágástól, körömvágástól, és széklete elveszítésétől is, mert úgy gondolja, ezek a teste részei és fél megválni tőlük.
A félelem a sötétben, a sötétségtől néhány elmélet szerint az őskorból származik, amikor az ősember számára a sötétség az ismeretlen veszélyeket, vadállatokat jelentette. Valójában a kisgyermek számára a sötéttől való félelem a szeparációs szorongással függ össze.
A félelem önmagában nem rossz dolog, nem az a cél, hogy teljesen távol tartsuk tőle a gyermeket, hiszen a veszélyérzet kialakulásához elengedhetetlen, hogy ismerje a veszélyforrásokat, tudja, mik azok a tárgyak, helyzetek, amiktől tartania kell. A cél nem az, hogy teljesen elzárjuk őt a veszélyektől, hanem az, hogy fokozatosan megtanítsuk neki, mi az, amitől tartania kell. Az anyukák gyakran előre látják a lehetséges veszélyforrásokat, fontos azonban, hogy ne keltsünk irracionális félelmeket a gyermekben.
A kisgyerek számára sokkal érthetőbb, ha azt mondod el, mit kell csinálnia egy veszélyes helyzetben, mint ha azt mondod el, mit ne tegyen. A gyerekek idővel megtanulják, hogy anya szeretné megóvni őket a félelemtől, és ilyenkor a félelem emlegetését már eszközként használhatják, esti játszmává alakulhat az „anya, úúúgy félek”. Ezen a helyzeten azzal lehet segíteni, ha határozottan elejét veszed a dolognak és reális érveket és tapasztalatokat hozol fel a gyermek meghatározhatatlan félelme ellen. Például közösen megnézitek, hogy tényleg nincs senki az ágy alatt, és hogy az a furcsa alak csak a játékbaba árnyéka a falon.
Nem szabad viccelődni, kinevetni, lekicsinyíteni a kisgyermek félelmét. Ő komolyan fél a víztől, a farkastól, a repülőgép hangjától - és bármitől, ami számára megmagyarázhatatlan. Csecsemőkorában testközelséggel, ölelgetéssel tudjuk megvigasztalni. Ha egy helyzet ijesztő volt a számára és utána egy ideig fél a hasonló helyzetektől, úgy tudsz segíteni neki, ha egy darabig elkerülitek az adott helyzetet, amíg meg nem feledkezik róla, és azután újra próbálkoztok vele (erre elég általában 2-3 hét). Az is segíthet, ha egy másik helyszínen, más helyzetben, időpontban próbálkoztok vele (pl. a fürdés, a körömvágás, hajvágás esetén). Ha például megijedt a víztől és most nem akar fürdeni, megoldódik a probléma, ha egy másik helyiségben fürdetitek vagy a kiskád helyett ezentúl a nagyban fürödhet.
1-2 éves kor között is a testközelség, a biztonságérzés megteremtése a legfontosabb. Néhány dolgot meg is magyarázhatsz neki egyszerűen, a kicsi számára is érthető módon, és segíthetnek az egyszerű mesék is a különféle, számára ismeretlen helyzetek feldolgozásában, mint pl. az orvos, a testvér érkezése, a nyaralás, a bölcsőde. Néhány helyzetben a figyelemelterelés is működhet abban, hogy a kicsi ne a félelmére koncentráljon (pl. orvosnál, hajvágásnál).
Kisgyermekkorban, óvodáskorban abban kell segítenünk a gyermekünknek, hogy a félelmeire magyarázatot találjon, és megértse azok reális magyarázatát. Ezt azonban az ő nyelvén kell megtenni. 1-2 éves kor között még nem érti meg, hogy a sötétben anya nem tűnik el teljesen, de azt megérti, hogy amíg anya alszik, addig a mackó vigyáz rá a sötétben.
Hogyan támogathatják a családok a gyermek mentális egészségét | Paul Sunseri | TEDxFondduLac
Az anyukák gyakran úgy érzik, valamit végzetesen elrontottak a kötődés terén, amit nem lehet „visszacsinálni”. Ennek a hátterében általában az áll, hogy sok mindent hallani arról, mennyi minden fontos a kötődés kialakítása szempontjából. Szerencsére attól, hogy az egyik elem hiányzik, esetleg nem tudtuk megvalósítani, attól még a kötődés nem sérül. Például ha egy baba koraszülött, nem lehet rögtön születése után mellretenni, az első hetekben nem lehet az édesanyja karjában, nem lehet szoptatni, ettől később még kialakítható a biztonságos kötődés.
Amikor a gyermek viselkedését figyelve érezzük úgy, hogy talán sérült a kötődés, akkor is érdemes megnézni, pontosan milyen életkorban van a gyermek, és milyen helyzetben figyeltük meg a viselkedését. A kötődést vizsgáló, ún. Idegen Helyzet Tesztet Mary Ainsworth és kollégái 1 éves gyermekeken végezték el. A tesztben az anya és a baba bementek egy szobába, ahol jelen volt még egy ember. A gyerekek szabadon játszhattak a szobában, majd az anya kiment és pár perc múlva visszajött. Nem szabad azonban a saját gyermeked viselkedését a kísérletben szereplő gyermekekéhez hasonlítani, nem mindegy, ugyanis milyen életkorban, élethelyzetben viselkedik hasonlóan a gyermeked.
Az is előfordul, hogy egy kisgyerek nem szereti, ha puszilgatják, ölelgetik, hanem a saját útját szeretné járni, hamar önállóvá válik. Ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy a szülők rontottak el valamit, ugyanis a kutatók is elismerik, hogy a gyermek születéskori temperamentuma és a kötődési mintázat között van kapcsolat, tehát pl.
Végül szólnunk kell arról is, hogy nem csak a gyerek kötődik hozzánk, mi is kötődünk a gyermekhez. - Néha imádod a kicsit, néha pedig sajnálod, hogy gyermeket vállaltál? Az befolyásolja leginkább a kötődés minőségét, te hogyan viszonyulsz a babához, hiszen az érzelmeidből, önbizalmadból vagy bizonytalanságodból következik a viselkedésed is, ahogyan a babával bánsz, és ezt ő is érzi. Úgy érzed a gyerekkori élményeid, rossz családi mintáid miatt nem tudsz olyan szülő lenni, mint amilyen lenni szeretnél?
Minden anyukában van egy egészséges aggódás-szint: „Vajon jól fejlődik-e a gyermekem? Nincs-e vele valami baj?” Gyakran úgy érezheted, mintha a gyerek fejlődését, minden egyes mozdulatát, egy felső kritikus éned kívülről figyelné és elemezné, és folyton azon gondolkodna, vajon normális-e, amit most a kicsi csinál, vagy valami probléma van a kicsivel. De mi van, ha ez a külső elemző tévútra visz? A kritikus énedet számos külső forrás táplálja: információk, amiket másoktól kaptál, olvastál, hallottál valahol, korábbi tapasztalatok, amiket még gyermekkorodból a szüleiktől szereztél, amik egyfajta mércét állítanak benned, hogy „így kell csinálni”. Ha megpróbálsz velük szembefordulni, akkor állandó konfliktusban leszel önmagaddal, még akkor is, ha tudatosan elhatároztad, hogy márpedig te másként szeretnéd csinálni. Ugyanez a helyzet a kívülről, ismerősöktől, médiából, könyvekből szerzett információkkal is: kialakul benned egyfajta mérce, amit úgy érzel követned kell, egy kép, amiről úgy gondolod, az a jó anya képe, akihez fel kell nőnöd. A nőkben egyébként is sokkal nagyobb a megfelelési vágy, anyaként pedig (gyakran a családból hozott jó és erős minta híján) úgy érezheted, az interneten vagy újságokban olvasott, más kismamáktól szerzett információkból kialakított anya-kép az, amihez fel kell nőnöd. És ez bizony gyakran visz mellékvágányra.
Minden anyuka azt szeretné, ha a gyermeke „normális” lenne, azonban a norma fogalma nagyon relatív, a „normális”, mint mérce kizárólag attól függ, te a saját tapasztalataid, tudásod alapján, valamint a környezeted, mit támaszt mérceként a babával szemben. Jó tehát, ha figyeled a babát, de nem szabad magadban „diagnosztizálnod”, elhatároznod, hogy az általad olvasottak és az elvárások alapján mi lehet a baja, mert ebből könnyen ún. önbeteljesítő jóslat válhat. Ha ugyanis egy babáról elhatározzák, hogy ő márpedig problémás, akkor így is állnak hozzá, másként viselkednek vele, és emiatt végül valóban problémás gyerek lehet belőle. A legfontosabb talán az, hogy ne mások véleményére hallgass, hanem merd saját magad felmérni a helyzetet, és a megérzéseidre hallgatni. Ha a gyermeked hisztizik és nem érted miért, ha mindenki osztogatja a tanácsokat és ettől folyton elbizonytalanodsz, ha nem érted, miért akaszt ki néha teljesen a gyermeked és miért mondasz olyasmit neki, amit később magad is megbánsz…Tudok segíteni neked.
Vki, vmi megijed (vkitől, vmitől): személyt, állatot félelem, ijedség fog el (vki, vmi miatt). Megijed a kutyától, a rendőrtől, a villámtól. Nem ijed meg egy cseppet sem. Semmitől sem ijed meg. Baj van, de azért ne ijedj meg! Jaj, de megijedtem! Mitől ijedtél meg? Annyira megijedt, hogy beszélni sem tud.
A biztonságosan kötődő gyermek kiegyensúlyozott, boldog, bízik az édesanyjában. Az elkerülő kötődésű gyermek ragaszkodik az édesanyjához, azonban hamar megtanulja, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Az ambivalensen kötődő gyermek vágyik az édesanyjára, de nem bízik benne igazán. Ha valami probléma van, fut az édesanyjához, de nem tud teljesen megnyugodni nála. Az elutasító kötődést mutató gyermek egyáltalán nem bízik a szüleiben, sőt gyakran fél is tőlük. Dezorganizált kötődésnek is nevezik ezt a viselkedést, mert a gyermek egészen váratlan viselkedést mutat, menekül az anya elől, leblokkol, ha meglátja stb. Ez a kötődési mintázat szélsőségesen elhanyagolt gyermekeknél szokott létrejönni vagy azoknál, akik egyszer kapnak figyelmet a szüleiktől, máskor megijednek tőle.
Az ambivalensen kötődő gyermekek bizalmatlan felnőttek lesznek, akik állandóan félnek, hogy elveszítik a biztonságot, a párjukat, a családjukat, ezért erősen kapaszkodnak a másik emberbe és gyakran szoronganak. A reaktív kötődési zavar azoknál alakul ki, akiket gyermekkorukban súlyosan elhanyagoltak. Ezek a gyerekek többnyire nem mutatnak érzelmeket, lassan gyarapodnak, elutasítják a másokkal való kapcsolatot, apatikusak és néha agresszívak lesznek. Bántalmazott gyerekeknél, alkoholista, mentális problémákkal küzdő szülők gyermekeinél fordul elő. Az egyetlen megoldása az, ha a gyermek minél hamarabb kikerül a problémás környezetből és olyan helyre kerül, ahol igazi törődést, odafigyelést, szeretetet tud kapni és kötődést tud kialakítani.
A korlátlan kötődési zavar fő jellemzője, hogy a kisgyermek nagyon barátságos, mindenkivel kötődést keres. Nagyjából 2 éves korban jelenik meg a kicsinél a válogatás nélküli kapcsolatteremtés, majd pedig a gyermek különféle viselkedési módokkal próbálja magára felhívni a figyelmet. Ugyanakkor a kapcsolatai felszínesek, barátságokat nem alakít ki. Ez a kötődési zavar elsősorban olyan gyermekeknél jelentkezik, akiknek nincs lehetőségük tartós kapcsolatok kialakítására például válás, családi nehézségek, távolságtartó, a gyermekeiket mindig másokra bízó szülők miatt.
