Az emberi szaporodás, a szülőség és a család olyan tényezők, amelyeket mélyen gyökerező tradíciók határoznak meg. Ezek a tradíciók általában a társadalom alapelemének tekintett család paradigmájára épülnek, amelyben a gyermeknemzés férfi és nő komplementer életközösségében, a maga „intim misztériumában” történik. A jog nem az orvostudományi fejlődés értékmentes legitimációját adja, hanem a fennálló jogi és etikai védvonalakból kiindulva adekvát megoldást talál, és az új technológiák által kifejlesztett, az emberi életet érintő eljárások határait stabilan kijelöli. Ami technikailag kivitelezhető, az nem feltétlenül megengedett! A természettudomány újabb és újabb megismerési horizontokat tár elénk, de a jogtudomány feladata a veszélyekre való rámutatás, egyfajta fékező szerep felvállalása.
Az emberi szaporodás folyamata látszólag nagyon egyszerűnek tűnik, de valójában egy bonyolult, igen összetett és sérülékeny egyensúlyról van szó. Csak nagyon kevés kell ahhoz, hogy ez az egyensúly felboruljon. Különös dolog, hogy két kicsiny sejt egyesülésétől függ, hogy betölthetjük-e az életben a szülők szerepét, s csak akkor kezdünk el töprengeni ezen, ha valamilyen probléma adódik.
Miért van szükség asszisztált reprodukciós eljárásokra?
Meddőségről akkor beszélünk, ha rendszeres, egy vagy két évig tartó nemi élet mellett - fogamzásgátló módszer nélkül - megtermékenyülés nem jön létre. Különböző országokban változhat ennek az időtartamnak a hosszúsága, s bizonyos esetekben elfogadható lehet az egyéves időtartam is, ha például a nő kései életkorban megy férjhez. A meddőség fennállhat a nemi élet kezdete óta (primér meddőség), de bekövetkezhet későbbi esemény (pl. betegség, műtét, baleset) után is (szekunder meddőség).
Az orvostudomány kialakulása óta gyakran a nőt tették felelőssé a gyermektelenségért. Kezdetben a művi megtermékenyítést is - az egyoldalú szemléletből fakadóan - csak a petevezeték okozta zavarok kivédésére használták, azonban az egyre növekvő tapasztalatok nem sokkal később lehetővé tették más meddőséget előidéző okok, így például a férfi részéről jelentkező andrológiai rendellenességek elleni alkalmazását. A meddőség az utóbbi 20-25 évben megháromszorozódott, ebben a lelki sorscsapásban jelenleg a (házas)párok kb. 15-20%-a érintett. Szomatikus meddőségről beszélhetünk, mely a szervek vizsgálata során feltárható; másrészt idiopatikus meddőségről, amely ismeretlen eredetű, s amelyet nem lehet diagnosztikai úton kimutatni.
A házaspárok kivizsgálása meghatározott sorrend betartásával történik. Mindig a férfi andrológiai vizsgálatával kell kezdeni (szervi és laborvizsgálat, ivarsejtszám, mobilitás stb.), s csak ezután nyílik mód a nőnél a szervek fizikai, hormonális, immunológiai és genetikai stb. vizsgálatára. A meddőség kezelésének módszerei közül - amennyiben az nem kezelhető terápiás vagy sebészeti úton - némely esetben csak az új reprodukciós technikák vezetnek eredményre. Minden ilyen új eljárás egyazon célt szolgál: a gyermektelenség kiküszöbölését, tehát egy kezelésről van szó, amely gyermektelen párokon segít.
Korábban ilyen esetben a gyermekhez jutás egyetlen útja az örökbefogadás volt, mára azonban kétségtelenül a művi megtermékenyítés élvez prioritást; az örökbefogadási igényhez képest a legtöbb országban a ténylegesen adoptálható gyermek kevés, s a várakozási idő is évekig tart. Az egzakt orvosi indikációk megállapítása mellett elengedhetetlen a pár részletes tájékoztatása (informed consent) a segített reprodukció minden lépéséről és következményeiről. Tekintettel arra, hogy egy bonyolult, több lépésből álló eljárásról van szó - és minden lépés hibátlan kivitelezést igényel - az eljárás nem mindig kecsegtet sikerrel. Különösen a nő részére jelenthet az esetleges többszöri beavatkozás, az állandó megfigyelés és folyamatos feszültség nagyobb megterhelést, s a „kerékbetört” boldogság ismételt megrázkodtatásokhoz vezethet.
Az új, művi reprodukciós eljárások
Az új, művi reprodukciós eljárások összefoglaló elnevezése az asszisztált reprodukciós technikák (ART). Ezek nemcsak a házaspár, hanem egy harmadik személy közreműködését is szükségessé teszik a megtermékenyülés létrehozásában. A leghosszabb múltra kétségtelenül az ún. artificialis inseminatio (AI, mesterséges ondóbevitel) tekint vissza, kezdetben kizárólag ezt nevezték mesterséges megtermékenyítésnek. Lényege, hogy a megtermékenyítés a férfi ivarsejtjével az anya testén belül történik.
A fejlődés azonban nem torpant meg az artificiális inszemináció határán, hanem új horizontokat keresett, így egy hosszú kísérleti szakasz után az 1970-es évek végére került a tudomány homlokterébe az ún. in vitro fertilisatio (IVF). Lényege, hogy a megtermékenyítés a férfi ivarsejtjével az anya testén kívül, laboratóriumi körülmények között - in vitro, üvegben - történik, s az így létrehozott embriót ültetik vissza az anya uterusába (embrió transfer).
Az IVF-eljárás folyamata a következő: Mivel a nő szervezetében természetes körülmények között „csak” egy ivarsejt érik meg, ezért hormonstimulációval egyszerre több petesejtet érlelnek. Az így előkészített petesejteket ma már ultrahangos módszerrel, altatás nélkül nyerik ki, majd laboratóriumban megtermékenyítik a spermiumokkal. A megtermékenyített petesejtek osztódni kezdenek, és 2-5 napos fejlődés után ültetik vissza az anya méhébe.
Jogi és etikai problémák a hazai és nemzetközi szabályozás tükrében
Az orvostudomány évszázados kutatómunkája nyomán a gyermek utáni vágy valósulhat meg olyan szülőknél, akiknél a természetes utódnemző képesség valamilyen egészségi ok miatt sérült. Kétségtelen továbbá, hogy az in vitro fertilizáció - amelynek során az anyatesten kívül hoznak létre embriókat - a jogi és etikai megítélés szempontjából a mesterséges ondóbevitelnél jóval bonyolultabb, összetettebb és érzékenyebb megítélés alá esik, hiszen ez még inkább beleavatkozik az utódnemzés természetes folyamatába. Külön problémaként jelentkeztek az eljárás hatékonyságának kezdeti bizonytalansága, az embrióval való manipulálási, visszaélési lehetőségek. Gondot okozott továbbá a „maradék” embriók sorsa, a születendő gyermek nemének megállapíthatósága.
Az embrió nemének kérdése
Amikor egy kisbaba megszületik, általában egy pillantás alatt megmondható, hogy kisfiú, vagy kislány-e az újszülött. Nagyon ritkán viszont köztes nemi jelleget észlel az orvos, és ilyenkor csak a vizsgálatok döntik el, hogy milyen nemű a gyermek. Minden embernek 46 kromoszómája van, ezek tárolják azt a genetikai információt, ami a testfelépítéséhez szükséges. Ebből a két nemi kromoszóma a férfiak esetében XY, a nőknél pedig XX. Egészséges esetben a kromoszómák által meghatározott genetikai nem megegyezik a külső jegyekben észlelt nemmel. Interszexuális állapot az, amikor ez a harmónia megbomlik, és a genetikai nem nem felel meg a külső nemi jegyeknek.
A férfivá válás folyamata nagyon sérülékeny. Ehhez a folyamathoz feltétlenül szükséges az Y kromoszómára, ennek hiányában női irányba fejlődik a magzat. Nagyon ritkán a here fejlődése az embrionális kor valamelyik időszakában megáll, visszafejlődik. Ilyenkor a külső megjelenés attól függ, hogy hányadik terhességi héten következett be a zavar. Minél idősebb volt a magzat, annál több férfi nemre jellemző külső jegyet látunk, és minél hamarabb, annál nőiesebbek a külső nemi jegyek.
Az orvostudomány többféleképpen is meg tudja határozni a baba nemét. A leggyakrabban használt és legpraktikusabb a 12. hét körüli ultrahangos vizsgálat. Ha szerencsénk van, akkor itt a baba megmutatja magát, azonban amennyiben lustálkodni volt kedve, a 16. héten végzendő ultrahang már nagy valószínűséggel fényt derít a nagy kérdésre. Abban az esetben, ha esetleg a köldökzsinór árnyékot vet, a 20. hét körüli ultrahang már szinte biztosan meghatározza a baba nemét. A kockázatmentes, anyai vérvétellel történő genetikai tesztek már a 9. héttől elérhetőek, ilyenkor kerül sor a kromoszómarendellenességek, például a Down-szindróma kiszűrésére is. Mivel ez a teszt kromoszómákat is szűr, a baba nemét is - mint mellékes információ - megtudhatjuk.