Lomb Katalin, a 20. század egyik legkiemelkedőbb polihisztora, nem csupán kiváló tolmács és műfordító volt, hanem a nyelvtanulás zseniális autodidakta kutatója is. Életútja és módszerei a mai napig inspirációt jelentenek mindazok számára, akik el szeretnének mélyedni az idegen nyelvek világában.
Született tehetség vagyok-e? - kérdezte egykoron magától Fodor István, a Gondolat Kiadó 1970-ben megjelentette Lomb Katalin "Így tanulok nyelveket" című könyvének lektora. A válaszhoz érdemes Lomb Katalin saját bevallását és életútját megvizsgálni.
Körülbelül négyéves-forma lehettem, amikor azzal a kijelentéssel leptem meg környezetemet, hogy tudok németül. - Hogyhogy? - Hát úgy, hogy ha a lámpa az Lampe és a láda az Lade, akkor a szoba csak Sobbe és a kályha csak Kaiche lehet. Ha jó szüleim ismerhették volna a nyelvpedagógia mai szakkifejezéseit, azt mondták volna, hogy „ez a szegény gyerek a negatív transzfer jelenségének esett áldozatul”. (Így nevezzük azt a hibasorozatot, amelyet más nyelvvel való téves általánosítások alapján követünk el.) Így csak megrökönyödtek, elszomorodtak és egyszer és mindenkorra leírtak azok sorából, akik valaha is meg tudnak valamilyen idegen nyelvet tanulni. Az élet eleinte őket látszott igazolni. A polgári iskola németóráin alaposan elmaradtam Fräulein nevelte vagy németszármazású osztálytársnőim mögött. Még évekkel később, a gimnázium elvégzése után is nyelvantitalentumnak tartottak és tartottam magam: természettudományi szakra kértem felvételemet az egyetemen.
Pedig időközben már bekerültem az idegen nyelvek bűvkörébe. Én magam még nem tanultam latinul, de idősebb nővérem könyveit lapozgatva egy oldalnyi latin közmondásra bukkantam. Elragadtatva betűztem ki a sok szépen csengő mondatot és hozzávetőleges magyar megfelelőjét: „Juventus - ventus” (Fiatalság - bolondság) „Per angusta ad augusta” (Minden kezdet nehéz). Hát lehetséges, hogy a szavak ne csak az értelemhez szóljanak, hanem a fül számára is ilyen édes muzsikát csendítsenek? Néhány közmondás - a szűkszavú formákba kristályosodott népi bölcsesség - révén szerettem bele a nyelvekbe. Ki is erőszakoltam, hogy írassanak be franciára, amit különórákon lehetett tanulni a polgáriban. A tanfolyam nagyelőnye az ingyenesség, nagy hátránya az a körülmény volt, hogy szegény Budai tanító nénit csak a Keresztneve miatt szemelték ki a vezetésére: Clarisse-nak hívták. „Ezzel a névvel okvetlenül kell valakinek franciául tudnia” - gondolta biztosan az iskola igazgatónője. Az ambíció mindenesetre megvolt bennem is, meg a pedagógusban is. Sohasem felejtem el, hogy amikor egy hónap múlva megtett vigyázónak, hálából - szorgos szótárforgatás után - már franciául írtam fel a táblára: „La toute classe est bienne”
Az egyetemen fizikából rosszul, kémiából jól boldogultam. Különösen a szerves vegytant szerettem. Máig is vallom, hogy azért, mert a latin nyelvtant időközben jól elsajátítottam. A nyelvtan - rend. Aki valamely - bármely - nyelv nyelvtanát egyszer agyába és szívébe zárta, aki egyszer kijárta a szellemnek ezt az iskoláját, az megtanult rendet teremteni a rendszerezhető ismeretek birodalmában. Az organikus kémia ezek közé tartozik. Ha az „agricola arat” (a földműves szánt) egyszerű tőmondatából megtanultuk levezetni az egész főnév- és igeragozást, akkor a logika országútján járva jutunk el a szerves kémia birodalmának legtávolibb pontjaira is. Csak a két alapvegyületnek - a metánnak és benzolnak - hidrogénatomjait kell szép sorban más és más gyökökkel behelyettesíteni.
Így tehát nyugodtan vonultam be a szóbeli doktori vizsgámra: tudtam, hogy kézbe kapom hamarosan a diplomámat. Azt is tudtam, hogy semmire sem megyek vele. A harmincas évek elején, a dekonjunktúra kellős közepén álltunk. Az egyetemről most kikerülő ifjúság talán el sem tudja képzelni, hogy akkoriban nemcsak a frissen érettségizettek, hanem a szakdiplomák tulajdonosai is pályaválasztási gondokkal küzdöttek. Az én esetemben hamar megtörtént a pályaválasztás: elhatároztam, hogy nyelvtanításból fogok élni. Azt már nehezebb volt eldönteni, hogy melyik nyelv tanításából. Latin tudásomnak nem volt nagy keletje, franciából több tanár akadt a fővárosban, mint tanítvány. Csak az angol nyújtott biztos kenyeret, azt viszont előbb el kellett sajátítanom. Szükség és tudásvágy kettős ösztönzésére így alakítottam ki akkor egy nyelvtanulási módszert, amelyet azóta is használok és amelynek a következő fejezeteket szentelni kívánom.
Beعات-e ez a módszer másoknál is? Megkísérlek majd erre feleletet adni a továbbiakban. Itt csak azt a meggyőződésemet szeretném hangsúlyozni, hogy bárki, aki annyi kíváncsisággal és kitartással hajolt volna könyvei fölé, mint én 1933 tavaszán albérleti díványom sarkában, az elérte volna ugyanezt az eredményt. Egy Galsworthy-könyv szolgált kiindulópontul. Egy hét múlva sejtettem, egy hónap múlva értettem, két hónap múlva élveztem a szöveget. Hogy tanítványaimnak valami szilárdabb táplálékot is tudjak nyújtani, mindenesetre átrágtam magam egy akkor divatos nyelvkönyvön, a „Fifty lessons”-ön. Most, utólag sem érzek semmi lelkiismeret-furdalást, hogy a „discendo discimus” (tanítva tanulunk) elve alapján oktatni mertem egy nyelvet, amelyből mindig csak egy-két leckével voltam előbb a tanítványaimnál. Remélem, hogy lendületem és lelkesedésem pótolta ismereteim szilárdságát.
Egy gyógyszerészeti laboratóriumban, amelyben időközben valami állásfélét sikerült találnom, írásbeli fordítással is megpróbálkozhattam. A próbafordítás, úgy látszik, nem ütötte meg a mértéket, mert a lektor azzal küldte vissza, hogy „bátor ember lehet, aki csinálta”.
Következő nyelvtanulási lépésemhez - amely aztán végleg hozzáfűzött új hivatásomhoz - tényleg nagy bátorságra volt szükség. 1941-ben elhatároztam, hogy megtanulok oroszul. Szeretném, ha most azt írhatnám ide, hogy elhatározásomban politikai éleslátás vagy ideológiai meggyőződés vezetett. Ha tudat alatt ez a két tényező irányította is lépéseimet, az első gyakorlati gesztusra sokkal prózaibb körülmény ösztönzött. Egy körúti antikvárium könyvei között böngészve kétkötetes orosz-angol szótárra bukkantam. Nem is tettem le többet a kezemből: a kasszához rohantam kincsemmel. Nagy anyagi áldozattal nem járt az elhatározás: pontosan 96 fillért fizettem a két dohos, elnyűtt, 1860 tájáról származó kötetért. A fasizálódó Magyarországon gyanús dolog volt oroszul tanulni. Ez alkalommal már különösen szerencsés körülmény volt, hogy írott szövegekből kiindulva dolgoztam ki tanulásom módszerét. Az egyetemen, azt hiszem, folyt ugyan orosz oktatás, de oda bekerülni körülbelül annyi kilátásom volt, mint ösztöndíjjal a helyszínre utazni. Dr. Feri Sándornak, a Szovjetunióból visszatért kommunista ügyvédnek könyvtárában találtam néhány klasszikus orosz regényt, de azokkal nem tudtam megbirkózni. Itt is a véletlen sietett segítségemre. Berlinben akkoriban elég sok fehérorosz emigráns élt. Az egyik család valahogyan Balatonszárszóra került párhetes nyaralásra. A kis penzió szobájába férjemmel azon a napon költöztünk be, amelynek reggelén az orosz család visszautazott. A szobaasszony éppen a hátrahagyott kacatot készült kidobni a szemétbe. Szívdobogva fedeztem fel egy vastag, nagybetűs orosz könyvet a selejtben: 1910-ben írt buta, szentimentális szerelmi regény volt. Habozás nélkül nekiláttam és annyit vesződtem a szöveg megértésével, hogy egyes oldalaira még ma is szóról szóra emlékszem. Mire áttérhettem a színvonalasabb olvasmányokra, elérkezett 1943 és a bombatámadások kora. Az óvóhelyen eltöltött órák eredményeképpen most már gyorsan haladtam. Csak éppen „tereptarkára” kellett maszkíroznom a könyvemet. Vastag magyar lexikont vásároltam és egy ismerős könyvkötéssel minden második ív helyére Gogol Holt lelkek című regényének oldalait köttettem be. Egy-egy légiriadó alkalmával néha teljes fejezeteken rágtam át magam. Olvasási technikámat akkor csiszoltam ki a végleges formára: az ismeretlen szavak felett nagyvonalúan el kellett siklanom, hiszen az óvóhelyen veszélyes lett volna a szótárforgatás. Alig vártam, hogy az első szovjet tisztet, akivel szóba elegyedhetek, elkápráztassam irodalmi tájékozottságommal. Amint alkalom nyílott, rögtön meg is említettem, hogy ismerem ezt a könyvet. Nem értettem, hogy a tiszt miért bólogat olyan udvarias bizonytalansággal. Csak később jöttem rá, hogy a könyv címe oroszul „Mjortvie dusi” - nem pedig „Mertvie”, ahogy én a betűk alapján képzeltem.
1945 február elején felszabadult a Városháza és én még aznap orosz tolmácsnak jelentkeztem. Pillanatok alatt felvettek; rögtön meg is kaptam az első feladatot: hívjam fel a városparancsnokot és jelentsem be nála a polgármestert. Amikor megkérdeztem: mi a városparancsnokság telefonszáma, csak legyintettek: emeljem fel a kagylót, ők fognak jelentkezni. 1945 február 5-én Budapesten egyetlen telefonvonal működött. Ettől az időponttól kezdve már korlátlan alkalom nyílott a nyelv gyakorlására. A baj csak az volt, hogy folyékonyan (és nyilván igen hibásan) hadartam már oroszul, érteni viszont még alig értettem valamit. Partnereim nagyothallásnak tulajdonították ezt a nehézségemet és kedvesen vigasztalva üvöltöttek a fülembe, hogy a testi kondícióm javulásával a hallásom is vissza fog térni. Húsz kilóval voltam kevesebb a magasságomhoz járó súlynál.
1946-ban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyar irodájába kerültem. Lingvistának - mert akkor már annak éreztem és vallottam magam - ideálisabb munkabeosztást el sem lehetett képzelni. Angol, orosz, francia tárgyaló partnerek szintén percenként váltották egymást az irodában. Nemcsak a nyelvtudásom gyarapodott, hanem megszerezhettem a rutint, amire olyan nagy szükségem van a tolmácsolásban: a nyelvről nyelvre való váltás villámgyors képességét. A „nyelvi kalandozás” ösztöne csakhamar egy új nyelv, a román felé terelt. Ezt a nyelvet ma is igen szépnek tartom. Népibb, mint a francia, férfiasabb, mint az olasz, szláv jövevényszavaival érdekesebb, mint a spanyol. Ez a különös ötvözet olyan lelkesedést keltett bennem, hogy heteken belül kiolvastam egy Sebastianu-regényt és Gáldi László nyelvtanfüzeteit. Ma már beszélni nem tudok románul, de gyakran van alkalmam román műszaki cikkeket idegen nyelvekre, főleg angolra fordítani.
Egészen 1950-ig lekötötte energiáimat a különböző hivatalokban végzett adminisztrációs és fordítási munka. Ebben az évben azonban két új probléma kezdte izgatni fantáziámat. Az egyik kérdés, amelyen régóta törtem a fejemet, az volt, hogy vajon másoknál is beválik-e az általam kikísérletezett módszer: az érdekes olvasmány oldaláról megközelíteni az idegen nyelvet. Véletlenül kedvező körülmény adódott az elgondolás kipróbálására: az egyetemeken akkoriban vett nagyobb lendületet az orosz oktatása; engem is meghívtak műegyetemi előadónak. Mérnökjelöltekről lévén szó, logikusnak éreztem, hogy szaktudásukra és szakérdeklődésükre építsük fel a nyelv oktatását. Egy kis kollektívát alakítottunk és meg is született gyors egymásutánban két, ezen az elven alapuló orosz tankönyv. A gyakorlatlanságunk okozta hibák ellenére még most is „vállalom az anyaságot” és örülök, hogy a szakszövegek olvasásának rendszere ma már általánossá és magától értetődővé vált minden egyetemünkön.
A másik probléma is régóta motoszkált bennem. Arra voltam kíváncsi, hogy mire jutok módszeremmel egy olyan nyelvben, amelynél sem germán, sem a szláv, sem a román nyelvekre épített analógiára nem támaszkodhatom. A választás önként adódott: az egyetem Kelet-ázsiai Intézetében abban az évben indult először kínai nyelvtanfolyam. Első találkozásomat a kínai nyelvvel azért szeretném kissé részletesebben leírni, mert a nyelvekhez - és általában a tanuláshoz - való egész viszonyomnak szimbólumát látom benne. A tanfolyamra való bejutás nem ment könnyen. A hallgatókat szívesebben válogatták az egyetemi, nyelvszakos diákság köréből; én már akkor is túl voltam azon a koron, amelyben ilyen nagy fába szokás vágni a fejszét. Így történt, hogy jelentkezésemre nem érkezett válasz és én csak véletlenül tudtam meg, hogy hetek óta folyik már oktatás. Késő őszi napon, este hét óra után botorkáltam az egyetem sötét folyosóin, az órák helyet keresve. Emeletről emeletre bolyongtam: semmi sem tanúskodott arról, hogy valaki tartózkodik az épületben. Már fel akartam adni a harcot és végleg szegre akasztani az egész vállalkozást, amikor egy hosszú, kihalt folyosó legtávolabbi termének ajtajából fényt láttam kiszivárogni. Bár szentimentális butaságnak hallatszik, máig is hiszem, hogy nem a százwattos égő, hanem a tudásvágy fénye győzedelmeskedett a sötétségen. Benyitottam, bemutatkoztam a tanfolyamot vezető bájos sanghaji asszonykának - és életemet azóta is a keleti nyelvek szépsége világítja meg. Másnap már a közkönyvtárak egyetlen kínai-orosz szótára fölé görnyedve próbáltam megfejteni azt a rejtélyt, hogy a betűket (tehát az ábécét sem) ismerő kínai nyelv szavait milyen elv alapján lehet szótárba foglalni. Egy december végi hajnalon pedig nekivágtam az első kínai mondat önálló megfejtésének. Bizony, öreg este lett, amire boldogultam vele. A mondat ez volt: Világ proletárjai egyesüljetek! Közben az orosz tanárok száma olyan örvendetesen felszaporodott, hogy átadhattam helyemet hivatásos pedagógusoknak, én pedig elkezdhettem egy újabb nyelvvel, a lengyellel foglalkozni. A beiratkozásnál azt a trükköt alkalmaztam, amelyet szívből ajánlok minden komoly szándékú nyelvtanuló-kollégámnak: sokkal magasabb szintet vállalni, mint amelyre tényleges tudása képesíti. A három (kezdő, haladó és erősen haladó) kurzus közül én az erősen haladóra kértem felvételemet. - Sose fáradjon - mondtam a tanfolyam vezetőjének, amikor próbált meggyőződni ismereteim színvonaláról - nem tudok egy árva szót se lengyelül. - Hát akkor miért akar az erősen haladó kurzusra járni? - csodálkozott. - Mert erősen haladni annak kell, aki semmit sem tud. Ettől a nyakatekert okoskodástól úgy megzavarodott, hogy szó nélkül beírta nevemet a kívánt rovatba. Két év alatt a kínaiban is eljutottam odáig, hogy a hozzánk érkező delegációknak tolmácsa lehettem és egymás után fordítottam magyarra a regényeket, amelyeket megszerettem.
1956-ban kezdtem azon gondolkodni, hogy megszerzett tudásomat hogyan tudnám egy másik keleti nyelvben értékesíteni. Így vágtam neki - ezúttal már teljesen egyedül - a japánnak. Tanulásom tanulságos történetét könyvem egy másik fejezetében mondom el részletesen.
1954-ben nyílt alkalmam először külföldre utazni. Bár azóta jóformán az egész világot bejártam, soha akkora izgalmat nem éreztem, mint amikor kiderült, hogy egy IBUSZ-úttal Csehszlovákiába mehetünk. Hálából haladéktalanul megvásároltam Iván Olbracht Proletár Anna című regényét, és most már rutinná vált módszeremmel „kispekuláltam” a szövegből a főnév- és igeragozás rejtélyeit. A megtalált szabályokat rögtön ki is jegyeztem a lap szélére. Szegény könyv olyan állapotba került ettől a szívtelen kezeléstől, hogy amikor hazaérkeztem, foszlányokra mállott szét. A szlovák és ukrán szövegeket ezután már nem volt nehéz megérteni és fordítani, a bolgárral viszont elég nehezen boldogultam. Talán a megközelítés módja nem volt túlságosan szerencsés. Az egyik könyvkiadó kérésére elfogadtam egy hosszabb cikk fordítását. A politikai szöveg alkalmas lett volna arra, hogy meglevő szláv nyelvi ismereteim alapján belejöjjek a munkába, mégis sokat vesződtem, mert mind a 30 oldal - kézírással volt írva.
Olasz nyelvtudásomnak volt már némi előzménye. A negyvenes évek elején egy d... „Ha a kultúrát eledelhez hasonlítom, akkor az elitkultúra jó része biztosan nagyon egészséges, de nagyon ízetlen. A populáris meg tele van kártékony ízfokozókkal” - fogalmazta a ma kilencvennegyedik születésnapját ünneplő Kossuth-díjas rendező, Szinetár Miklós, aki hosszú pályafutása során számos színházi és opera-előadást, filmet és tévésorozatot rendezett, könyveket írt, illetve az Operaház főigazgatójaként és a Magyar Televízió elnökhelyetteseként is tevékenykedett. Szinetár Miklós.
Lomb Katalin módszerének lényege az volt, hogy a nyelvtanulást nem lexikális tudás felhalmozásaként, hanem egy élményszerű, szövegközpontú folyamatként fogta fel. Számára a nyelv egy élő organizmus volt, amelyet a legtermészetesebb módon, az olvasás és a megértés révén lehetett elsajátítani.
A módszer kulcsai:
- Olvasás, olvasás, olvasás: Lomb szerint a legfontosabb a minél több és minél változatosabb szöveg olvasása. Az olvasás során a nyelvtan és a szókincs szervesen épül be a tudásba.
- Szövegközpontúság: Nem a nyelvtan szabályainak bemagolása, hanem a szöveg megértése és élvezete a cél.
- Kreativitás és intuíció: Lomb hangsúlyozta az intuíció és a logikus gondolkodás szerepét a nyelvtanulásban. Az analógiák és a minták felismerése kulcsfontosságú.
- Kitartás és motiváció: A nyelvtanulás hosszú távú folyamat, amely kitartást és belső motivációt igényel. Lomb saját életpéldájával mutatta meg, hogy akaraterővel bármilyen nyelv elsajátítható.
- Nyelvi ösvények: Lomb a nyelveket „kastélyoknak” tekintette, amelyeket minden irányból meg kell ostromolni: újságok, rádió, filmek, szakirodalom, tankönyvek és a mindennapi kommunikáció.
Lomb Katalin nemcsak a nyelvek iránti szenvedélyével tűnt ki, hanem emberi nagyságával és humorával is. Élete során 16 nyelven beszélt, és munkássága a mai napig példaértékű a nyelvtanulás és a fordítás területén.
Lomb Katalin munkássága nemcsak a magyar nyelvtanulók számára jelentett forradalmat, hanem nemzetközi szinten is elismerték módszereit. A "Man lernt Grammatik aus der Sprache, nicht Sprache aus der Grammatik" (Az ember a nyelvből tanul nyelvtant, nem a nyelvtanból nyelvet) elve ma már alapvetésnek számít a modern nyelvpedagógiában.
Számos nyelven írt és fordított, többek között angolul, németül, franciául, olaszul, oroszul, spanyolul, horvátul, románul, lengyelül, csehül, szlovákul, bolgárul, ukránul, japánul és kínaiul. Ez a rendkívüli nyelvi sokszínűség teszi őt a "Poliglottok Pantheonjának" méltó lakójává.
Lomb Katalin életműve bizonyítja, hogy a nyelvtanulás nem csupán tudás megszerzése, hanem egyfajta szellemi kaland, amely gazdagítja az elmét és megnyitja az utat a világ megértése felé.
