A büntetőjogilag felelősségre vonható személyek körének bővítése érdekében a törvények leszállították a büntethetőség alsó korhatárát 12 évre a büntető törvénykönyvben meghatározott bűncselekmények vonatkozásában. Ez az angolszász jogrendszerre jellemző felfogás, amely szerint a bűncselekmény elkövetése büntetést érdemel, az elkövető életkorától függetlenül, és a kellő visszatartó hatást kizárólag a példaértékű szankciók kiszabásával lehet elérni. Az amerikai büntetőeljárási rendszer már 7 éves kortól lehetővé teszi a terheltek felelősségre vonását, melynek elbírálása alapvetően a fiatalkorúak bírósága előtt történik.
Az egyes tagállamok gyakorlata eltérő lehet abban a tekintetben, hogy külön erre a célra létrehozott bíróságot működtetnek, vagy ezt a feladatot a rendes bíróság egy speciális szervezeti egysége, illetve külön erre szakosodott bíró látja el. Általánosságban elmondható, hogy a bíróság hatáskörének korlátai valamilyen módon a terhelt 18. életévéhez kapcsolódnak.
Az amerikai fiatalkorúak bírósága nem csupán bűncselekményekkel, hanem szülői felügyelettel kapcsolatos ügyekkel és státuszcselekményekkel is foglalkozik. Státuszcselekményekről akkor beszélünk, ha a jogilag egyébként nem értékelhető magatartás fiatalkorú személyhez kötődik, és a jog csak akkor szankcionál, ha azt jogszabályban meghatározott korú fiatal követi el. Szülői felügyelettel kapcsolatos ügyekben a bíróság akár meg is szüntetheti a szülői felügyeleti jogot, amennyiben a szülő azzal visszaélve bűncselekményt követ el gyermeke sérelmére, vagy gyermekét elhanyagolja.
Az amerikai fiatalkorú eljárás jelentős mértékben eltér a kontinentális gyakorlattól, valamint részben a felnőttekre irányadó amerikai eljárástól is. A büntetőügyek elbírálása nem a hagyományos eljárási keretek között zajlik, hanem az életkori sajátosságokból adódó speciális szabályok figyelembevételével, inkább a polgári eljáráshoz hasonló formában. Az eljárás korlátozott büntetőjogi kereteket ölt: az ügyész vagy a pártfogó felügyelő nem vádiratot, hanem kérvényt nyújt be a bírósághoz, a bíró nem tárgyalást, hanem meghallgatást tart, és a lefolytatott bizonyítás eredményéhez mérten dönt arról, hogy a fiatalkorú vétkes-e vagy sem.
Fontos megemlíteni, hogy a meghallgatás végén a bíró nem mondhatja ki bűnösnek a vádlottat, és szankciót sem szabhat ki egyidejűleg. Előbb a pártfogó felügyelőnek kell értékelnie a vádlott személyiségét, szükség esetén elrendelheti pszichológiai és szakorvosi vizsgálatát, majd javaslatot tehet a büntetés kiszabására. A bíróság a fiatalkorú érdekét leginkább szolgáló szankció neméről és mértékéről egy külön meghallgatáson dönt.
Az amerikai jogalkotás már több mint száz évvel ezelőtt felismerte a fiatal és a felnőtt terheltek közötti különbségtétel szükségességét, ezért elkülönült igazságszolgáltatási rendszert hozott létre a fiatalkorúak számára. A 19. század végén általánosan elfogadott vélekedés volt, hogy a fiatalkorúak fejletlen személyiségük és az erkölcsi minták elsajátításának hiányosságai miatt kevésbé képesek megítélni magatartásuk helyességét, emiatt "kevésbé felelősek" tetteikért, mint felnőtt társaik. A reformerek alapgondolata a felnőtt terheltektől való elkülönítésen és a rehabilitáció sikerén nyugodott, ezért a bíróságok inkább az egyéniesített, nevelő jellegű szankciók alkalmazásában, mint a megtorló büntetésekben látták a megoldást.
A bíróságok működése a parens patriae (az állami szülő) jogelvén alapult, amely az államot egyfajta gyámkodó szerepben tüntette fel, hangsúlyosan figyelembe véve a gyermek mindenekfelett álló érdekét. Ez a szemlélet magával hozta azt, hogy a fiatalkorú terhelteket nem tekintették bűnösnek, hanem csupán vétkesnek vagy kötelességszegőnek, ezért velük szemben nem is folytattak a felnőttekéhez hasonló formalizált eljárást.
Az 1930-as évekre egyetlen állam kivételével már mindenhol, míg a II. világháború végére az összes államban működött valamilyen formában a fiatalkorúak bírósága. Általánosságban elmondható, hogy az informális, eljárási garanciákat mellőző, széles diszkréciójú egyesbírói eljárásokat elsődlegesen nem tett-büntetőjogi aspektusból közelítették meg, hanem a fiatalkorúak jogkövető magatartásának kialakítása érdekében a polgári eljáráshoz hasonló kereteket alakítottak ki.
Az informális gyakorlat 1966-tól, a Kent-ügyben hozott döntéstől kezdődően változott meg. A Supreme Court kimondta, hogy Kentnek joga lett volna a bírói meghallgatáshoz és ahhoz, hogy ügyében indokolt döntés szülessen. Egy évvel később a Gault-ügy további súlyos eljárásjogi problémákra világított rá, rávilágítva a fiatalkorú eljárásban az eljárási garanciák hiányosságaira.
A Winship-ügyben hozott döntést követően még jobban elmosódott a határ a felnőtt és a fiatalkorú eljárás között. A bíróság visszautasította azt az érvelést, hogy a fiatalkorú eljárásban elegendő a bizonyítékok túlsúlya elv pusztán abból adódóan, hogy a szankció célja nem a büntetés, hanem a nevelés. A tisztességes eljárás kereteinek bővítése mindazonáltal 1971-ben a McKiever-üggyel lelassult, ugyanis a Supreme Court leszögezte, hogy a fiatalkorú terheltet nem illeti meg az esküdtszék általi elbírálás joga.
Az 1970-es évekre egyfajta ellenszenv alakult ki a társadalomban az elkülönült fiatalkorú bíráskodással szemben. Ebben az időszakban ugyanis érzékelhetően emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők aránya, illetve a közvélekedés szerint a fiatalok egyre brutálisabb bűncselekményeket követtek el, amelyeket nem lehetett megfelelő módon szankcionálni. A fiatalkorúak által elkövetett erőszakos bűncselekmények emelkedő tendenciája összességében arra ösztönözte a jogalkotót, hogy sokkal keményebben lépjen fel a bűnözéssel szemben.
Amerika fiatalkorúak igazságtalansági rendszere | Marsha Levick | TEDxPhiladelphia
Ennek hatására az USA legtöbb tagállamában az igen súlyos, jellemzően erőszakos, személy elleni bűncselekményt elkövető fiatalkorúakkal szemben bővítették azt a már kezdetektől is létező eljárásjogi lehetőséget, hogy a fiatalkorú ügyét felnőtt bíróság elé lehessen utalni. A fiatalkorúak ügyének felnőtt rendszerbe utalása tehát egyidős az elkülönült fiatalkorú rendszer gondolatával, azonban 1978-tól minden állam megkönnyítette alkalmazhatóságának feltételeit. Összehasonlításképpen, 1978-ban mindösszesen 12 600 fiatalkorú ügye került felnőtt bíróság elé, míg manapság évente 200 000 fiatalkorú ügyét tárgyalják felnőtt bíróságok.
A magyar joggyakorlattól teljesen idegen jogintézmény, amely bevett szokásnak számít az Amerikai Egyesült Államokban, legegyszerűbben akként foglalható össze, hogy a fiatalkorú ügyét bizonyos törvényi feltételek teljesülése esetén nem a fiatalkorúak bírósága, hanem a felnőtt rendszerben működő esküdtszék bírálja el az életkori sajátosságok teljes figyelmen kívül hagyásával. A jogintézmény létjogosultságának indoka, hogy vannak olyan veszélyes elkövetők, akikkel szemben a legsúlyosabb fiatalkorú büntetés már nem lenne elegendő, és velük szemben a nevelő jellegű intézkedés hatékonysága minden realitást nélkülöz; csakis a felnőtt rendszerben lehet kiszabni a megfelelő szankciót.
Fontos kiemelni, hogy csakis a büntető jogszabályokat megszegő fiatalkorúak esetében kerülhet sor a felnőtt szabályok szerinti elbírálásra, azaz a büntető ítélkezés területén kívül eső ügyekben, tipikusan a státuszcselekményeknél nem. Minden állam maga jogosult kialakítani a prevenciós és egyéb társadalompolitikai célok alapján, hogy a terheltek mely szegmensét helyezi az átutalással kapcsolatos törvényi rendelkezések hatálya alá, így államonként eltérő szabályozással találkozhatunk.
Meghatározó jelentőségű az a legalacsonyabb életkor kijelölése, amely esetén az átutalás egyáltalán szóba jöhet. Az államok tipikusan két opció közül választanak: a bűncselekmény elkövetésekor vagy az elbírálás idején betöltött meghatározott életkor lehet az elhatároló tényező. Lényegében három fő típust lehet elkülöníteni, amely alapján a fiatalkorú ügye felnőtt bírósági eljárás hatálya alá eshet: a kötelező átutalás, az automatikus átutalás és a törvényi kizárás esete.
Esetek és statisztikák
Egy 2018-as eset rávilágított a gyermekekkel szembeni kegyetlen bánásmód szélsőséges formáira. A kaliforniai rendőrség őrizetbe vett egy házaspárt, akik 13 gyermeküket tartották fogva rendkívül embertelen körülmények között. A kiérkező hatóságok láncra verve, ágyakhoz bilincselve találták a sovány, rendkívül mocskos gyerekeket, akiknek életkora 2 és 29 év között mozgott. A szülőket kínzás és fiatalkorúak veszélyeztetése miatt vádolták meg.
A család elzárkózottan élt, a szomszédok sem tudtak a gyerekek létezéséről. A magántanulóként oktatott gyermekek alultápláltak és visszahúzódóak voltak. A szülők szigorú oktatásban részesítették őket, hosszú bibliai részleteket kellett megtanulniuk.
Más esetek is napvilágot láttak, amelyek a gyermekbántalmazás különböző formáit mutatják be. Egy 2011-es eset során egy amerikai férfit ítéltek el, mert az orvosok szerint durván összerázta gyermekét, ami az "összerázott kisbaba szindróma" (SBS) tüneteit okozta. Bár a diagnózis alapjául szolgált a vádnak, később publikált tanulmányok kimutatták, hogy az SBS tüneteit más okok is előidézhetik, és az agy vizsgálata önmagában nem lehetett volna elegendő bizonyíték a szülő elítélésére.
2023-ban Ruby Franke, egy népszerű YouTube-influenszer és szülői tanácsokat adó blogger, gyermekbántalmazás miatt ítéltetett el. Beismerte, hogy két legkisebb gyermekét fizikailag és érzelmileg is bántalmazta egy "koncentrációs-tábor-szerű környezetben", ahol a gyerekeket megfosztották élelemtől, víztől és szinte minden alapvető szükséglettől. Franke-t és üzleti partnerét, Jodi Hildebrandt-et legalább négy év börtönbüntetésre ítélték.
Ezek az esetek rávilágítanak az amerikai társadalom azon aggályaira, amelyek a fiatalkorú bűnözés növekedésével és a gyermekekkel szembeni erőszakkal kapcsolatosak. A jogalkotók és a bíróságok folyamatosan keresik az egyensúlyt a fiatalkorúak védelme, rehabilitációja és a társadalom biztonsága között.
| Év | Felnőtt bíróság elé utalt fiatalkorú ügyek száma |
|---|---|
| 1978 | 12 600 |
| Manapság (becsült) | 200 000 |
