A tojás szó hallatán először a tyúktojás jut eszünkbe, pedig sokféle más tojás is van. A tojás tágabban értelmezett kategóriájába beletartoznak a különféle madarak és hüllők (teknősök, kígyók, krokodil stb.) tojásai és a halak ikrája is.
A tojás a szaporodást szolgálja, és biológiailag nem más, mint egy védőtokba zárt nagy petesejt. Minden madár, a hüllők többsége, valamint az Ausztrál hangyászsün és a kacsacsőrű emlős is tojással szaporodik.
Az embrió fejlődése: az inkubáció csodája
Ahhoz, hogy az embrió a tojás anyagait testének szöveteivé, szerveivé alakítsa át, megfelelő körülményekre van szükség. Az átalakulás folyamatát inkubációnak nevezzük. Ez idő alatt fejlődik ki és bújik elő az utód. Az inkubáció ideje elsősorban a faj embrionális fejlődésének időzítésétől függ, de ezt a folyamatot a hőmérséklet, és a páratartalom irányítja. Ezért a tojásokat hosszabb-rövidebb ideig optimális körülmények között kell tartani, hogy kifejlődjön, majd a tojás burkát áttörve kikeljen az utód.
A kotlás: az anyai ösztön és a túlélés
A tojások kiköltéséhez létfontosságú meleget a madarak többnyire a tojásokon ülve biztosítják. Ezt kotlásnak nevezzük. A kotlás ideje alatt idegrendszeri és hormonális hatásra, megváltozik a madár viselkedése. A kotlóra jellemző az anyai ösztön, ami a fészekrakás, tojásköltés, utódnevelés célját szolgálja. Az anyai ösztönnel nem mindig az anya van felruházva. Egyes madárfajok esetében, a hím költi ki a tojásokat, és neveli a fiókákat. Vannak madarak, amelyeknél sem a tojó, sem a hím nem ül a tojásokon, és nem melegíti azokat.
A legtöbb hüllő sem nevezhető odaadó, gondos szülőnek. Legtöbbjük csak lerakja tojásait, esetleg betakarja, majd továbbáll. A királypiton kígyó egyike a ritka kivételeknek: akár 65 napig is kotlik a tojások felett. A tojások kikeléséhez szükséges hőt testizminak remegtetésével állítja elő.
A tojás az emberiség táplálékaként és kultúrájában
A tojás az emberiség ősi tápláléka, mely számos értékes tulajdonsága miatt minden korban a figyelem középpontjában állt. A császárkori Róma fényűző lakomáiról maradt fenn a szólás: „ab ovo usque ad mala” („a tojástól az almáig”), vagyis tojással kezdték, és desszertként almával fejezték be hajnalig tartó féktelen és mértéktelen tivornyáikat a gazdag patríciusok.
A tojás ma is közkedvelt és legtöbb konyha számára nélkülözhetetlen nyersanyag, amely nemcsak sülve-főve, hanem krémek, kalácsok tészták alapanyagaként is hasznosítható. A tojásban értékes fehérjék, vitaminok, és az anyagcseréhez nélkülözhetetlen ásványi sók biológiailag könnyen hasznosítható formában vannak jelen. Népszerűségéhez, az előnyös tápanyag összetétel mellett, hozzájárul semleges íze és elfogadható ára.
A tojás körüli koleszterin-vita
A tojásfogyasztás 1970-es 80-as években jelentősen lecsökkent, mert amerikai kutatók ún. koleszterinben gazdag tápanyagnak minősítették, amit a modern konyhában kerülni kell. A koleszterinről abban az időben tudódott ki, hogy az érrendszeri megbetegedések gyakori előidézője, ezért a táplálkozási tanácsadók a kevesebb tojásfogyasztásra buzdították a lakosságot. A hisztéria 20 év után alábbhagyott, és az ezredfordulóra rehabilitálták a tojást, mert nem nyert bizonyítást, hogy az elfogyasztott tojás és a vér koleszterinszintje között bármiféle összefüggés fennállna.
Értelemszerűen az üzleti világ és a marketing kihasználta a tojásról kialakult koleszterinbomba híreszteléseket, és a tojást szerető „okostojások” számára piacra dobta a kétszer drágább, de garantáltan nem káros, inkább hasznos okos tojást. Az életmód magazinok, egyes internet oldalak önjelölt nutricionistái, reklámok, írott és elektronikus sajtó híresztelte: „Okos tojás elnevezéssel új élelmiszer jelent meg az egészséges táplálkozást szem előtt tartó termékek piacán. Az újfajta tojás ਆਪਣ özel összetevői révén többek között koleszterinszint csökkentő és infarktusmegelőző hatással bír”. A reklám kitűnő, tartalmának tudományos hitelessége azonban megkérdőjelezhető.
A tojás szimbolikus jelentése a kultúrában
A tojás sok nép hiedelemvilágában kiemelkedően fontos helyet kapott. Már az ősi kultúrákban a tojás varázserővel felruházott kultikus tárgyként, a termékenység szimbólumaként szerepel. A görög és a római mondákban a szerelem szimbólumaként jelenik meg, és belőle származtatják a szerelem istenét. Egy görög mítosz szerint a Széltől megtermékenyült Ős-Éj ezüst tojásából támadt Erósz, a szerelem istene, s az egész világ. Horatius hőskölteményében az olvasható, hogy Léda és Zeusz nászának gyümölcséből kelt ki Szép Heléna, akiért a trójai háborút vívták. Őseink amulettként tisztelték a tojásokat, és hatásuk növelésének érdekében festették, díszítették is azokat. Őseink a piros tojások varázserejében hittek.
A keresztény hitvilágban a Húsvét és a tojásdíszítés a 4. században kapcsolódik össze. A világ leghíresebb és legdrágább húsvéti tojásai a Fabergé-tojások. A műkincsnek számító tojásokat Peter Carl Faberge (1846-1920), az Orosz Szentpéterváron élő francia aranyműves alkotta III. Sándor orosz cár megrendelésére, aki ezzel az ajándékkal kedveskedett feleségének. Az aranyból és drágakőből készült egyedi tervezésű ékszertojásoknak külön érdekessége, a bennük rejlő meglepetés.
A hüllők és a tojás: egy ősi kapcsolat
Amíg manapság semmiféle nehézséget sem okoz valamilyen hüllőnek, mint ilyennek a felismerése és a legközelebbi rokonságban álló egyéb gerincesektől való megkülönböztetése, addig teljesen elmosódnak a határok akkor, ha az ősi idők hüllőit tesszük vizsgálat tárgyává. Mert egyrészt kétségtelennek tekithetjük ugyanis, hogy a hüllőket a páncélos kétéltűekből kell leszármaztatnunk, de másrészt belőlük származtak a madarak és emlősök is.
A hüllők (Reptilia) „változó testhőmérsékletű” (hidegvérű) gerinces állatok, melyek életük minden szakában tüdővel lélekzenek, tehát átalakuláson nem mennek át. Testük kültakaróján nincsenek sem tollak, sem szőrképződmények, hanem pikkelyek vagy páncélok, melyeknek felületét többé vagy kevésbbé elszarusodott hámréteg vonja be és mészlerakodások szilárdítják. Vérük piros, vérsejtjeik tojásdadalakúak és sejtmaggal bírnak. A szívnek egy tökéletlenül kettéválasztott kamrája és két pitvara van. Az aorta-törzs három részből áll: egy mindig meglévő jobboldali és egy baloldali aortából, s egy tüdőartériából. Olyan oldalszervek, mint amilyenek a halaknak és kétéltűeknek vannak, a hüllőkön teljesen hiányoznak. Bőrmirigyeik nincsenek. A bélcsatorna, a kiválasztó- és az ivarszervek egy közös üregbe, a kloakába nyílnak, mint a kétéltűekben.
A hüllők testfelépítése és alkalmazkodása
A hüllők testének alakja nagyon változatos. Egyeseknek a törzse hengeralakú, oldalt összenyomott, vagy korongszerűen lapos, másoké megnyúlt és féregalakú; az előbbieké lábakon nyugszik, az utóbbiaknak nincsenek végtagjaik. A nyak lehet nagyon rövid és nem mozgatható, de lehet hosszú és hajlítható is. Ha a lábak megvannak, akkor számuk rendesen négy, ha azonban egy pár hiányzik, akkor rendesen a mellső lábpár nem fejlődött ki. Nagyon kevés olyan hüllőt is ismerünk, melyeknek csak mellső lábaik vannak és a hátulsók hiányoznak. Különben is inkább a mellső végtagok csökevényesednek el, amit rendesen a test megnyúlása követ, miáltal a mellső végtagok távolabbra jutnak a hátulsóktól. Ha a lábak eléggé erősen fejlettek, mint sok gyík, krokodílus és teknős lábai, akkor a testet a föld fölé emelve tudják hordozni, a rövidlábú hüllők azonban hasukkal állandóan érinteni kénytelenek a talajt; ezek az igazi csúszómászók. Csak alapos megfigyelés után derült ki, hogy a hüllők sorában milyen gyakori a fölemelt törzzsel való mozgás. További vizsgálatokból azt is tudjuk, hogy a hüllőknek nemcsak kihalt óriásai (a Dinosaurus-ok rendjéből) tudtak hátusló lábaikkal futni, hanem a most élő fajok között is sok mozog hasonló módon. Ezt csak azok a fajok tudják megtenni, melyeknek a teste nem lapos, hanem oldalt összenyomott s mindkét lábpárjuk nemcsak erős és hosszú, hanem a hátulsó lábaik még jobban is meg vannak nyúltak. A lapostörzsű gyíkok lábai nem lefelé, hanem inkább oldalt kifelé nyúlnak és inkább a test előretolására, mint alátámasztására szolgálnak.
A kültakaró rendkívül változatos; a legegyszerűbb esetben egyforma, boltozatos kidudorodásokból áll, melyek a tapadóujjú gyíkoknak csaknem az egész hátoldalát beborítják, de más fajoknak is legalább a szempilláin s a kéz- és lábfelületein megmaradtak. Szabályos és szimmetriás elrendezésű pajzsok sok gyík, kígyó és némely teknős fején láthatók. Ha az ilyen képződmény hátul szabad és az utána következőnek az alapját befödi, akkor igazi pikkelynek mondjuk. A pikkely lehet síma, vagy pedig egy, ritkán két taraja van, mely hátrafelé hosszú, hegyes tüskében folytatódhatik. Ilyen tüskés pikkelyek különösen a farkon vannak és jó fegyverül szolgálhatnak. Hosszú, oldalt összenyomott, háromszögű vagy kardalakú pikkelyek némely fánlakó gyík hátának és farkának középvonalában tarajt alkotnak. Ezek a pikkelyek mind a rostos kötőszővetből, idegrostokból, vérerekből, festéksejtekből alkotott és gyakran mészberakodásokat tartalmazó irhának a képződményei. Föléje borul a csaknem mindig erősen elszarusodott felső bőr, melynek csak az alján vannak festéksejtek s amely tetemesen elvékonyodik és rugalmassá lesz mindenütt, ahol két pikkely között bemélyed. Nagyobb táplálékdarabok elfogyasztását egyrészt a pikkelyek közötti bőr rugalmassága, másrészt meg az állat torkának kinyújthatósága teszi lehetővé. Némely gyík bőrében levő mészszemcsék a kezdetei a páncélképződésnek, mely éppen a hüllőkben éri el legnagyobb változatosságát és tökéletességét. A nagyobb lapos mészpikkelyek, mint amilyenek a „halpikkelyű” gyíkok bőrébe vannak beágyazva, mozaikszerű szerkezetűek, ami a test nagyobb hajlékonyságát teszi lehetővé. Az ilyen páncéllemezek vagy zsindelyszerűen fedhetik egymást, mint a bőr pikkelyei, vagy hajlékonyan ízesülhetnek egymással, mint a krokodílusok bőrében. A bőrnek ezek a csontjai a teknősökben nagyon korán összenőnek a csontváz bizonyos részeivel, míg a ráboruló felső bőr, nagymértékben elszarusodva, rendesen az úgynevezett teknőshéjjá lesz.
A hüllők bőrére jellemző, különösen a kétéltűekkel szemben, hogy mirigyek teljesen hiányoznak belőle. Olyan jelenség ez, melyet a madaraknál is tapasztaltunk. Sok gyík combjának alsó részén, vagy a kloakanyílás előtt, vagy pedig ritkán a lágyék tájékán különös mirigyszerű szervek találhatók, melyek vagy csak a hímeken vannak meg, vagy ezeken jobban fejlettek, mint a nőstényeken. Ezek a sorokba rendezett szervek kerek vagy hasadékszerű nyíláson át sárgás anyagot választanak el, mely párzó hímeknél gyakran hossú csapokban jut ki és levált, átalakult hámsejtekből áll. Ezeknek a szerveknek a szerepe és jelentősége ismeretlen. A gyíkok, kígyók és krokodílusok pikkelyein is sajátságos érzékszerveket fedeztek föl. A bőrképződmények színeződésének szépségében a hüllők alig maradnak el más osztályok mögött. A legtöbbnek a színe megegyezik kedvelt lakóhelye, tehát a talaj, falevelek vagy fakéreg színével. A sivatagokon élő hüllők testének felső oldala világossárga, vöröses vagy sárgásszürke színű; a mocsarakban, pocsolyákban élőké szennyeszöld, a kopár Karsztvidéken élőké világosszürke, a tengeri kígyóké kékesszürke vagy kékeszöld. De a lakóhely környezetének színezetéből azok a fajok sem tűnnek elő, amelyeknek teste nagyon rikítóan, pompázatosan színezett. Némely talajlakó, rikító színekkel rendelkező hüllők, különösen kígyók esetében a test színezete és a tartózkodási hely között természetesen semmi összefüggést sem lehet felismerni. Egye fajok alkalmazkodási képessége többé-kevésbbé az akarattól függő, amennyiben az illető állatok testük színezetét valószínűleg a környezet változásainak hatására (meleg és hideg, fény és árnyék), valamint lelki indulatállapotok (harag, félelem, éhség stb.) következtében meg tudják változtatni. Ez a színezetváltozás lényegében bizonyos festéksejtek vándorlásain alapszik, melyek a felső bőrben, de leginkább az irhában vannak beágyazva, összehúzékonyak és kitágíthatók. A festéksejtek különböző színűek és bizonyos mértékben egymás fölött és alatt helyezkednek el. A legrégebben ismeretes és legalaposabban tanulmányozott a közönséges kaméleon színezetváltozása. De nemcsak a kaméleon sok faja, hanem számos gyík is nagy mértékben meg tudja változtatni teste színezetét. A többi hüllőnek azonban egyáltalában nincs meg ez a képessége. De bizonyos nagyon lassú színezetváltozás sok hüllő élete során előfordul, amennyiben a fiatal állatoknak gyakran nagyon élnék, az egyes nemek és családok fejlődéstörténetére annyira fontos felvilágosítást nyujtó mustrázata lassanként elhalványodik vagy más váltja föl.
Tengeri dinoszauruszok: elveszett idők a mélységben
A hüllők csontváza és fogazata
A hüllők csontváza csaknem teljesen elcsontosodott, azonban az egyes részei annyira különböző alkotásúak, hogy általánosan jellemzőt alig lehet megállapítani róla. Koponyájuk, mely sok tekintetben feltűnően megegyezik a madarakéval, többé-kevésbbé lapos és az állkapocs váza az arccsontokkal együtt túlsúlyba jutott rajta. Sok valószínűséggel föltételezhető, hogy a hüllők ősi koponyája olyan szilárd csontburok volt, melyen csak az orrnyílások, szemüregek és a dobhártya ürege voltak szabadok. Ezek a páncéllemezek a törzsfejlődés folyamán részben karcsú ívekké és pillérekké alakultak át, sőt teljesen vissza is fejlődtek, amint ez pl. A négyszögcsont, mely az alsó állkapoccsal létesít ízületet, a krokodílusokban, teknősökben és sok kihalt hüllőben szorosan összenőtt az úgynevezett halántékpikkellyel (pikkelycsont), amely viszont a koponya oldalfalával nőtt össze; azonban a teknősök és kígyók négyszögcsontja többé-kevésbbé szabadon mozgatható. Sok gyík esetében tapasztalható az is, hogy a nyakcsirtcsontot csak szalagok kötik össze a falcsonttal, úgyhogy a koponya egész első, a naykszirtcsont elé eső része felemelhető némileg, a négyszögcsont és az ínycsontok emelőhatása következtében. Hasonló mozgathatóságot, mint amilyen némely madáron (pl. A hüllők koponyájának egyik legfontosabb ismertetőjele a nyakszirtcsont egyetlen, páratlan ízületi feje, amely erősen kidomborodva az első nyakcsigolya üregébe nyúlik be. A nyakszirtcsonthoz, amely egy felső páratlan, egy pár oldalt fekvő és egy alsó páratlan, az ízületi fej alkotásában különböző mértékben résztvevő tagból van összetéve, csatlakozik előrefelé a felsorolás sorrendjében a halántékcsont, homlokcsont, orrcsont és az állközötti csont, melyek a hüllők egyes családjaiban hol párosak, hol páratlanok. A koponya alsó részén, ismét hátulról előre haladva, a következő páratlan, a középvonalban fekvő csontokat találjuk: az alsó nyakszirtcsontot és az ékcsontot, melynek oldalsó nyúlványai a szárnycsontokkal ízesülnek és amelynek elülső vékony, szálkaszerű nyúlványán a gyíkokban egy függőleges, gyakran teljesen bőrnemű választólemez helyezkedik el a két szemgödör között. Mint a szájpadlás páros darabjai, a szárnycsontok után előrefelé az ínycsontok és a némelykor összeolvadt ekecsontok kövekeznek, amelyek ismét az állkapocsközti csonthoz vagy csontokhoz csatlakoznak. A gyíkok és kígyók íny- és szárnycsontjai a középen többé-kevésbbé messzere eltávolodnak egymástól; leginkább eltávolodhatnak a kígyókéi, melyek mindkét csontpárja, valamint a felső állkapocs is eltolható oldalt. Csekélyebb mértékben van ez meg a gyíkokban, amelyek szájpadlását mozgathatatlannak tekinthetjük. Tökéletes, elcsontosodott szájpadlása van mindig a krokodílusoknak és a teknősöknek; ezeknek belső orrnyílásai (choanák), melyek pl.
A teknősöknek egyáltalában nincsenek fogaik, csak éles szaruléceik, melyek az állkapcsok peremét bevonják. A többi hüllőnek rendesen jelentékeny számú foga van, nemcsak az állkapocs csontjain, hanem sokszor az íny- és szárnycsontokon és kivételesen (pl. a fiatal felemásgyíkokban) még az ekecsonton is. Ezek a fogak csaknem mindig a zsákmány megragadására és megtartására valók s csak ritkán szolgálnak a szétrágásra. Rendesen egyszerű kúpalakúak, egyenesek vagy hátrafelé görbültek. De akadnak olyan fogak is, melyek oldalt összenyomottak s koronájuk redős vagy tarajos, sőt a gyümölcs- és magevő vagy keményhéjú csigákkal táplálkozó gyíkokban félgömbalakú koronával bíró zápfokat is találhatók. A fogak vagy tömörek, belső üreg nélkül, vagy pedig gyökérrészükben belső üreg van, vagy végül az elülső oldaluk majdnem teljes hosszúságában barázdás vagy átfúrt. A fogak legnagyobb részét tömött, ínas kötőszövet rögzíti a fogat hordozó csontok sekély csatornájába; mások azonban úgy ülnek az állkapocs élén, s úgy nőttek össze vele, hogy csak tarajt alkotnak rajta; végül a krokodílusokéi köröskörül zárt fogmedrekbe vannak beágyazva. Fogaik rendesen nem váltódnak, de új fogak állandóan keletkeznek, a régiek mellett vagy alatt. Amíg egyes hüllők fogai teljesen egyformák, addig más fajok fogazatában már többé-kevésbbé messzemenő különbözőséget állapíthatunk meg s jól meg tudunk különböztetni kicsiny, egyszerűen kúpalakú metszőfogakat, nagy, kúpos szemfogakat és csipkézett, redőzött (a lombevőknél) vagy gömbölyű koronájú zápfogakat.
A hüllők táplálkozása és emésztése
A táplálócsatorna szervei nagyon vátozatosak. Egyes fajok, pl. a krokodílusok nyelve csak egy előreugró, lapos dudorodás, mely a szájüreg fenekén fekszik, ahhoz mindenütt hozzánőtt és egyáltalában nem mozgatható. Más fajoké, pl. a teknősöké, húsos, rövid, vaskos; a gyíkoké tojásalakú, lapos, vagy két rövid, puha, háromszögű, esetleg lekerekített, illetőleg hosszú, elszarusodott hegyben végződik s különösen a kígyóké hihetetlenül mozgékony. Sok faj nyelve hüvelybe húzható vissza, melyből pl. a kaméleonok nagy célbiztossággal tudják kilökni. A legtöbb kígyó tágas nyelőcsöve hihetetlenül kinyujtható és észrevétlenül folytatódik a terjedelmes, vastagfalú gyomorban, melyet a béltől egy redő vagy szelep választ el. A krokodílusok és teknősök gyomra inkább harántállású, a gyíkoké és kígyóké ellenben a test hosszanti irányában nyúlik ki. A bél széles, kevés hajlású, rövidebb vagy hosszabb; ám leghosszabb a növényevő szárazföldi teknősöké. A vékonybélből való átmenet helyén a végbélnek vakbele van s az hátul az erősen tágult kloakában folytatódik. A máj az epehólyaggal, valamint a vékonybél elülső részének U-alakú hurkában fekvő hasnyálmirigy és a lég mindig ...
