A gyermekek fejlődésmenete egyéni módon, eltérően alakul, saját tempójukat követve.
Egyes gyermekek kiemelkedő képességűek, korukhoz képest hamarabb lépnek előre, mások a kortársaktól lemaradva lassabban teljesítik az elvártakat.
A fejlődés menetére jellemző az is, hogy akadnak olyan gyermekek, akik egyes területeken mutatnak elmaradást, míg mások több fejlődési területen is.
Ma szülőként két teljesen ellentétes dologgal találja magát szemben a szülő, ha arra keresi a választ, hogy „hogyan fejlődik egy ép csecsemő”.
Nos, én az arany középutat szoktam tanácsolni.
Figyeljünk arra, hogy a babánk ne fejlődjön „túl gyorsan”, illetve „hogy ne fogadjuk el, hogy lusta”.
Legyen optimális a környezet, megfelelő motiváció.
Sok weboldalon látok mindenféle mozgásfejlődési skálát.
Annyira nem kell feltaláni szerintem a spanyolviaszt, ugyanis ez egy régóta kutatott téma és rengeteg skála létezik.
Én most betettem egy táblázatot, ami NEM AZ ÉN TÁBLÁZATOM (több helyen látni azt is, hogy kialakítottam a „saját táblázatomat”).
Egy „saját táblázat” kialakításához hosszú évek kutató munkájára lenne szükséges (megfigyelek 100-200 babát születésüktől kezdve, majd utána átlagolom, hogy mit, mikor kezdtek el.
Ennél még igényesebb munka lenne, ha azt is után követnék, hogyan teljesítenek később az iskolában, milyen a tartásuk stb…. egyszer lehet, hogy csinálok egy ilyen kutatást, de mostanában biztos, hogy nem).
A Lóczy -féle táblázat kialakításakor ez történt.
Sok esetben elegendő első körben egy tanácsadás/prevenció a babának és a szülőknek, hogy a mozgásfejlődés egyébként rendben legyen.
Anyukák, apukák!
Nézegessétek a táblázatot és a babátokat, illetve hallgassatok arra a belső hangra, ami segít 😊
Érdeklődő, nyitott babám van?
A fejlődése ütemes?
Figyel?
Nevet?
Játszik?
Ha úgy érzitek, hogy valami még sincs rendben, akkor kérjetek első körben tanácsadást/prevenciót és ne hosszan elnyúló, akár fájdalmas kezelést!
Fejlesztőházunkban van tanácsadás, prevenció és fejlesztés is.
Attól függően, hogy mi szolgálja a baba fejlődését.
A Lóczy Intézet Története és Koncepciója
A Lóczy, ami a mai naptól kezdve alapítójának, Pikler Emminek a nevét viseli, 40 éves.
1946-ban létesült, mint a főváros egyik csecsemőotthona, egy nagy kert közepén álló kis rózsadombi villában, s itt működik ma is, mint a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete, szakterületén az Egészségügyi Minisztérium módszertani-szervező, továbbképző és tudományos-kutató alapintézménye.
Külföldi, de olykor hazai látogatóink is meglepődnek a szerény, pirostéglás épület és zsúfoltsága láttán- Nem így képzelték el a Lóczyt.
S bár Pikler Emmi életében sokszor álmodott egy célszerűen megépített tágas gyermekintézményhez kapcsolódó, jó munkafeltételeket biztosító, korszerűen felszerelt kutatóintézetről - ami ugyancsak egy nagy kert közepén állna -, ebben az egykor egyetlen háromtagú család számára talán nem szerény otthont nyújtó, de közintézménynek ugyancsak szerény kis házban és annak fából épült kis melléképületeiben valósította meg azt a komplex intézményt, melynek nevelési koncepciójára, belső szervezetére és működésére egyre többször mint Lóczy-modellre hivatkoznak a nemzetközi szakirodalomban, s melynek vezető gondolatai az alapításakor már közel két évtizedes múltra tekintettek vissza.
E gyökerekre való emlékezés nélkül a Lóczy útjának ismertetése nem volna teljes.
A század húszas éveiig kell visszamennünk.
A húszas évek Bécsében végezte Pikler Emmi egyetemi tanulmányait és ott szerezte gyermekorvosi képesítését a Pirquet klinikán.
Első mestereiként mindig Pirquet professzort és a Mauthner Markhof kórház gyermeksebészetét, Salzer professzort emlegette.
Itt tette magáévá a fiziológiának és a prevenciónak azt a szemléletét, amely egész későbbi tevékenységét meghatározta.
A fiziológiai kutatás az ő számára nem laboratóriumi kísérletet jelentett, - bár az experimentálásban is szerzett tapasztalatot - hanem az élő szervezet működésének megfigyelését természetes környezetében, ahogy prevención sem elsősorban az egyes betegségekre célzott konkrét megelőző módszerek alkalmazását értette, hanem az egészséges életmód és az egészséges fejlődés részletesen kidolgozott feltételeinek összességét és összhangzó harmóniáját.
S bár a pszichoszomatika fogalma még nem volt ismeretes, ahogy a WHO "egészség" definíciója is majd több, mint 30 évet várat magára, gondolkodásában és tevékenységében kezdettől fogva természetességgel olvad össze, elválaszthatatlanul, a testi és lelki egészség, a testi és lelki fejlődés, az egyén és a környezet kölcsönhatásának a fogalma.
A Pirquet klinikán nemcsak az orvosi polipragmázia mindenféle formája ellen vérteződött fel életreszólóan.
A patológia, diagnosztika és terápia mellett lenyűgözte az az érdeklődés, amellyel a professzor a gyerekek életmódja felé fordult, és amire tanítványait és munkatársait is irányította.
A fiatal orvosoknak a tápszer- és reformgyermekkonyhai főzésen kívül legelőször az ápolást kellett megtanulniuk, mégpedig annak olyan módját , ami a csecsemők és a gyermekek számára a lehető legkevésbé kellemetlen.
Már ott szigorú szabály volt, hogy még egy beteg csecsemőnek sem szabad egyetlen kanálnyival sem többet enni adni, mint amennyit szívesen elfogyaszt.
Arról - vagy arról, hogy akadályairól - ma még sok gyermekgyógyászati intézményben csak beszélnek, a beteg gyerekek - betegségüktől és állapotuktól függően - nem kényszerültek ágyban tölteni napjaikat, hanem még a legkisebbek számára is játszósarkokat rendeztek be.
A csecsemők öltözéke is eltért az akkor - és még sokáig - szokásostól: alsó végtagjuk szabad mozgása érdekében például nem bugyolálták lábszárukat pelenkába, hanem nadrágformára kötötték a pelenkát, s a gyerekek - a csecsemők is - naponta több órát töltöttek télen is, jól beburkolva - de nem takaróba csavarva, hanem levegőztető zsákban - a szabad levegőn, a klinika kis erkélyein vagy állványokkal erkéllyé alakított ablakaiban.
Már a Pirquet klinikán is úgy érezte, hogy "példamutatóan oldották meg az együttműködést a kisgyerekekkel" (ezek az ő szavai a mozgásfejlődésről szóló monográfiájának előszavából), de még példamutatóbbnak érezte Salzer sebészeti osztályának "első parancsolatát", hogy még a legkellemetlenebb vizsgálatot is el lehet végezni egy csecsemőn vagy egy kisgyereken anélkül, hogy annak sírnia kellene, ha aki azt végzi, elég finoman, együttérzően nyúl a gyerekhez, s törődik azzal, hogy élő, érző és reagálni képes gyerek van a kezében.
De még valamire felfigyelt itt, a külvárosi kórház sebészetén: a baleseti statisztikára.
A környező munkásnegyed utcán játszó, szaladgáló, fára mászó, villamosütközőkre kapaszkodó gyerekeinek balesetei között jóval kevesebb volt a fractura és a commotio, mint a város távolabbi, jómódú kerületeiből baleset - rendszerint szobai vagy sétatéri baleset - miatt a neves sebészhez szállított, ügybuzgó nevelőnők nevelte, fegyelmezett vagy túlvédett úrigyerekek balesetei között.
Ezt már akkor is annak tulajdonította, hogy a szabadon mozgó gyerek óvatosabb és esni is jobban megtanul, a mozgásában korlátozott, túlóvott gyerek pedig saját képességeit és annak határait ki nem tapasztalva, könnyebben kerül veszélybe.
De a már járó, szaladgáló munkásgyerekek viszonylagos mozgásszabadságát érdeklődéssel követve elgondolkoztatta az, hogy a csecsemők mozgáslehetőségét illetően nincs akkora különbség a társadalom különböző rétegei között az általa addig ismert országokban, Magyarországon, Ausztriában és Olaszországban.
A csecsemőket mindenütt hónapokon keresztül pólyában, szűk bölcsőben vagy kiságyban tartották, később karra ültetve hordozták vagy az ágy sarkába vagy magas gyerekszékbe ültették, hogy lássák a világot, majd talpra állították s hívogatva vagy kézenfogva tanították őket járni, s helyhez kötöttnek tartották mindaddig, míg járni nem tudnak.
A különbség legfeljebb annyi volt, hogy a magukat haladóbbnak tartó családokban tornáztatták is a csecsemőt naponta néhány percig: karját, lábát hajlították, nyújtották, emelték, lendítették, bicikliztették, tapsoltatták, kezénél fogva vagy megtámasztva ülő helyzetbe húzták, s figyelték, mennyire tudja a fejét megtartani, meddig tud ülőhelyzetben megmaradni támasztva majd támaszték nélkül.
Pikler Emmi kezdettől fogva kételkedett abban, hogy a csecsemőnek ahhoz, hogy a különböző testhelyzeteket felvegye, megtartsa és elhagyja, illetve ahhoz, hogy helyzetét vagy helyét változtassa, hogy ülni, állni, járni megtanuljon, szüksége volna a felnőtt beavatkozására, tanítására, gyakoroltatására, hogy passzív lényből a felnőtt ösztönzésére válna aktívvá, sőt abban is, hogy a beavatkozás gyorsítja a fejlődését, de ha gyorsítaná is, ez előnyt jelentene egész életmódja, fejlődése szempontjából.
Szakmai tapasztalatain kívül tanár-férje haladó pedagógiai nézeteire is támaszkodott, amikor első gyermekük születésekor, a harmincas évek elején elhatározta, hogy fejlődését nem sürgetik, hanem tiszteletben tartják annak tempóját, egyéni ritmusát, kezdettől fogva minden lehetőséget megadnak neki az önálló kezdeményezésre, a szabd mozgásra, önálló játékra.
Sosem tették olyan helyzetbe, amit magától nem tudott még felvenni illetve elhagyni, nem végeztettek vele különböző mozgásokat, tartózkodtak attól, hogy mozgásának fejlődését közvetlenül befolyásolják.
Ezzel szemben gondoskodtak arról, hogy napjai derűsen, kiegyensúlyozottan teljenek, hogy mindig elegendő alkalma, helye, tere legyen a zavartalan, szabad mozgáshoz - mindig valamivel több, mint amennyit éppen már ki tud használni, - hogy öltözéke ne gátolja tevékenységében, hogy legyenek megfelelő tapasztalatokhoz segítő játékszerei, amelyeket önállóan tud használni, s hogy szülei szeretetteljes gondoskodását érezve legyen kedve mindenfajta próbálkozáshoz, önmaga és a világ megismeréséhez.
Természetesen sosem szánta volna el magát erre a "kísérletre", ha nem lett volna meggyőződve hipotézise igazságáról, arról, hogy a gyerek ilyen körülmények között, a saját ritmusában, saját próbálkozásai útján még jobban megtanul mindent - ülni, állni, járni, játszani, beszélni, gondolkodni, stb. -, mint azok a gyerekek, akiket közvetlenül serkentenek az időszerűnek gondolt különböző fejlődési fokok elérésére.
Minthogy gyermekük fejlődése minden területen megfelelt várakozásainak, Magyarországra visszatérve, családok háziorvosaként ugyanebben a szellemben irányította több mint 100 csecsemő és kisgyerek nevelését.
A támasz, amit rendszeres, hosszan tartó megfigyelésein alapuló, nagyon átgondolt és nagyon részletes tanácsaival nyújtott a szülőknek, mindenekelőtt megtanította őket bízni gyermekük fejlődési képességében, tiszteletben tartani annak menetét és ritmusát.
Ugyanakkor, a gyerek mozgás- és játéktevékenységébe közvetlenül be nem avatkozva megtanulták, hogyan teremtsék meg és hogyan alakítsák a gyerek maga kezdeményezte és állandóan gazdagodó tevékenységének tárgyi és egyéb feltételeit.
Szükségleteinek megfelelően gondosan alakították nyugodt és kiegyensúlyozott életrendjét, tiszteletben tartva alvás-ébrenléti ritmusát, gondoskodva kiegyensúlyozott, de igen egyszerű étrendjéről, amit mindenek előtt a gyerek étvágya határozott meg, s arról, hogy télen-nyáron minél többet tartózkodjon a szabad levegőn.
Mozgásába, játékába nem avatkoztak be, nem ösztönözték, nem tanították, nem gyakoroltatták, de helyet a legszűkebb lakásban is biztosítottak hozzá.
A szülőkkel való meghitt és játékos együttlétre elsősorban az étkezés, a pelenkázás, fürdetés, öltöztetés adott rendszeresen visszatérő alkalmat.
Ilyenkor a szülők sosem siettek, figyelembe vették a gyerek igényeit és reakcióit, a műveleteket olykor lassító közreműködését, együtt élvezték vele mindazt, ami közöttük történt.
Ezeknek az éveknek a dokumentuma Pikler Emmi első könyve, a "Mit tud már a baba?", ami itthon és külföldön összesen tíz kiadásban jelent meg (az utolsó 1985-ben az NSZK-ban), s amelynek "német címe, Friedliche Babys - zufriedene Mütter, Békés csecsemők - elégedett anyák, - mint Binét Ágnes írja, még beszédesebb.
Ha a csecsemő békés, az anya elégedett.
Elégedettségre csak a békés csecsemő anyjának van oka.
A csecsemő pedig csak akkor nyugodt és békés, ha anyja elégedett", fejezi be ezt a gondolatot Binét Ágnes.
Pikler Emmi megállapíthatta, hogy a gyerekek általában derűsek, érdeklődőek, élénkek, tevékenyek voltak, harmonikusan fejlődtek, s jó kapcsolatban éltek szüleikkel, környezetükkel.
S elégedettek voltak a szülők is.
Noha a Pikler Emmi által sugallt nevelési módszer nagyon igényes volt a szülőkkel szemben, az élet, a környezet körültekintőbb megszervezését igényelte a szokásosnál annak érdekében, hogy a gyerek valóban biztonságban legyen és abban is érezhesse magát, a szülők szívesen fogadták és valósították meg a tanácsokat, büszkék és elégedettek voltak szülői szerepükben.
Abban a meggyőződésben és ismételten tapasztalva, hogy gyerekük önálló tevékenysége során, beavatkozásuk nélkül gazdag tapasztalatokat szerez, nem érezték úgy, hogy ahhoz, hogy jó szülőnek tarthassák magukat, állandóan szoros közelségben kell lenniük és állandóan tenniük kell vele valamit.
A saját próbálkozásaikkal, önálló tevékenységükkel elfoglalt gyerekek nem igényelték a szülő állandó közvetlen jelenlétét, részvételét, szórakoztatását és segítségét, hiszen nem voltak anélkül tehetetlenek.
A szülők pedig a gyerekük derűs önálló aktivitásának láttán és annak értékeinek tudatában lelkiismeretfurdalás és bűntudat nélkül fordulhattak egyéb elfoglaltságuk, saját érdeklődésük vagy akár kedvtelésük felé, - persze látó vagy hallótávolságon belül maradva.
Nem érezve magukat gyermekük állandóan kiszolgáltatott rabjának a gyermeküket a maguk játékszerének, örömüket lelték tevékenységének szemlélésében, fejlődésében, a vele való együttlétben és kapcsolatban.
Örömmel várták és töltötték az együttlét idejét, nem rosszalkodásként, bosszantásként élték meg, ha azt a gyerek vidám hancúrozásával hosszabbítani igyekezett.
Az egykori Pikler-gyerekek már régen felnőttek, és életükkel, munkájukkal s nem utolsósorban gyerekeik nevelésével, szülői magatartásukkal bizonyították, hogy szüleik annak idején jó támogatást kaptak.
Amikor Pikler Emmi 1946-ban megbízást kapott a Lóczy úti csecsemőotthon megszervezésére és vezetésére, hármas célt látott maga előtt.
Lelkesítette az a feladat, hogy bebizonyítsa, hogy ha a szükség úgy hozza magával, - ha jóval nehezebben is, mint a családban - intézményben is meg lehet teremteni azokat a feltételeket, amelyek között testileg-lelkileg egészségesen fejlődhetnek a csecsemők és a kisgyerekek.
Biztos volt abban, hogy a feladat megoldásának kulcsát a családi nevelés keretei között és az ott végzett megfigyelések során kikristályosodott elvei és módszerei jelentik, s ez egyúttal még két újabb lehetőséget kínált neki.
Ha az intézetben nevelkedő gyerekek jól fejlődnek, ez egyúttal maguknak az elveknek és a módszereknek is próbája: nem lehet többé azt gondolni, hogy az egykori Pikler-gyerekek az elvek és módszerek ellenére fejlődtek jól, minthogy a szülők talán mégsem következetesen alkalmazták vagy valamilyen más módon ellensúlyozták őket.
A második cél tehát nevelési rendszerének próbája.
A harmadik pedig az, hogy longitudinális megfigyeléseket végezhessen az egészséges csecsemők és kisgyerekek fejlődésére és annak feltételeire vonatkozóan, mégpedig nem kísérleti helyzetben, hanem mindennapi életük körülményei között, de pontosan meghatározott, leírható és ellenőrizhető feltételek mellett.
A célok és az eszközök szorosan összefonódtak.
A gyakorlati munka célja, a gyerekek egészséges fejlődése, egyúttal a kutató munka feltétele, hiszen a fiziológiás fejlődés menetét és törvényszerűségeit csak egészséges, jól fejlődő gyerekeken lehet kutatni.
Ahhoz, hogy a gyerekek egészségesen fejlődjenek, ki kell dolgozni a családban már kialakított és bevált módszer intézeti alkalmazásának módját, meg kell szervezni a feltételeit és fogékonnyá kell tenni iránta, meg kell rá tanítani alkalmazóit, a gyerekek nevelőit.
Pikler Emmi és egykori segítőtársa, Reinitz Mária feljegyzéseiből tudjuk, hogy milyen nehéz körülmények között indult a munka a kezdetben mindössze 35 férőhelyes csecsemőotthonban.
A felszerelésről: "Minden szobában fehér kórházi ágyak kemény párnával és kemény takaróval felszerelve.
Egyedül a világoskék hálózsákok szépek.
Reggelenként hűvös van és a gyerekek lábára nincs mit húzni.
Semmiféle papucs vagy anyag, amiből papucsot lehetne készíteni.
Fürdővizet lent a konyhában kell melegíteni és onnan felhozni.
Tejkonyha nincs."
"A konzervdoboz-bögrékből próbálok legalább 10 darabot külön tartani, ami csak a gyerekeké legyen - írja Reinitz Mária.
Mérce pohár nincs, pedig állandóan kérek.
Július 26-án küldtek a központból két átalakított konzervdobozt, amibe 6 rovátkát húztak; persze, alá kellett írni, hogy átvettem két mérőpoharat.
De ezzel nem lehet pontosan mérni, marad továbbra is a mérőkanál, ..."
A Lóczy-féle skála fejlődési területei
A skála fejlődési területenként és életkoronként különböző mennyiségű feladatot, kritériumot tartalmaz.
Az egyes fejlődési területek vizsgálata nem elkülönítetten történik, hanem az adott időben és adott feladatvégzés közben globálisan, az abban megmutatkozott összes készséget, képességet figyeljük meg együttesen.
Nagymozgás
A nagymozgáson belül vizsgáljuk a gyermek testtartását, fejkontrollját.
A humanspecifikus mozgás fejlődés mérföldköveit fegyelembe véve a forgást, mászást, felülést, állást, járást.
Adaptáció, gondolkodás
Vizsgálja a vizuális figyelmet: fixálást, követést, a szemmozgásokat, a hallási figyelmet, lokalizációt, a tárgyakkal folytatott spontán aktivitást, manipulációt.
Szociális-érzelmi fejlődés
A vizuális figyelem, vagyis a csecsemő, gyermek személyre orientáltsága, önmaga és mások megkülönböztetése, az imitáció, utánzás, a játék tevékenysége és a gyermek szocializációja kerül a megfigyelések fókuszába.
Emellett a kifejező nyelvi készségek, hangzók használata, a szavak megjelenése is nyomon követhető a különböző életkorokban.
Ezek együttes értelmezése a beszédészlelésről ad képet.
A Csecsemő Fejlődésének Mérése és Értékelése
Sokféle módon fel lehet mérni a csecsemők, kisgyerekek mozgásos cselekvéséhez kapcsolódó képességeit - finommozgásaikat, nagymozgásaikat, kognitív képességeiket, legyen szó figyelemről, kommunikációról, beszédértésről.
A csecsemőknél, gyerekeknél sem lehet egy sémára vagy kaptafára ráhúzni, hogy milyen a személyiségük, temperamentumuk, miben ügyeskednek, miben vannak elmaradásaik, mik a fejlesztendő képességeik - ugyanúgy, ahogy felnőttként is sokfélék vagyunk.
Gondoljunk bele, hogy az alapigényekkel, alapösztönökkel rendelkező kisbaba pár hónapon belül már mosolyog, reagál, megkülönbözteti az anyukáját másoktól.
Ezt figyelembe véve ugyanolyan alapossággal kell eljárnunk az első találkozás és a kontroll során is.
A vizsgálat során először alaposan kikérdezzük a szülőket, hogy korábban volt-e a családban idegrendszert, izomzatot vagy valamilyen fejlődést befolyásoló betegség, egyéb probléma, amire a családi halmozódás miatt jobban kell figyelni.
Volt-e szükség születés után, a kórházban valamilyen megsegítésre?
Milyen vizsgálatok történtek a hazamenetel óta (például csípőszűrés)?
Mire hívta fel a figyelmüket a védőnő vagy a gyermekorvos?
Jártak-e már bármilyen más fejlesztésen, terápián?
Ha igen, akkor miért volt rá szükség, miért javasolták?
Sajnos sok olyan divatterápia létezik, amelyek akár fájdalmasak is lehetnek a kisbabák számára, és hosszútávú hatással bírhatnak az idegrendszeri fejlődésükre.
Ahogy a felnőtteknél, úgy a kisbabák körében is vannak kompaktabb és lazább izomzatúak, így a mozgásfejlődés is teljesen máshogy alakulhat egyik vagy másik esetben.
A nagyobb súlyú csecsemőktől például nem várhatunk el ugyanolyan mozgásokat, mint a kisebb súlyú társaiktól, és fordítva.
Adott gyakorlatoknál meg is mutatjuk, hogy mit hogyan érdemes alkalmazni, és a szülő ki is próbálhatja, majd megbeszéljük, hogy jól csinálja-e.
Kontroll lehetőségét is szoktunk javasolni, hogy ellenőrizni tudjuk, van-e változás a megbeszélt dolgokkal kapcsolatban.
tags: #loczy #pszichomotoros #skala #csecsemo