Az anyaság csodálatos és leírhatatlan érzés, felelősséget vállalni és feltétel nélkül szeretni egy életen át. Azonban a rózsaszín köd mögött számos nehézség és kihívás rejlik, amelyekkel szembenéznie kell minden édesanyának. A társadalmi elvárások, a párkapcsolati dinamikák változásai, a korábbi életből való kiszakadás és a lelkierő megőrzése mind hozzájárulnak az anyaság összetettségéhez.
A barátok elkopása, a kevesebb szórakozási lehetőség, a munka világából való kiszakadás, majd a visszaszokás kihívásai mind-mind az anyaság nehézségei közé tartoznak. Ezek a helyzetek annyira elkeseríthetik az érintetteket, hogy egyes nők életében a magány és az anyaság fogalmai akár szorosan össze is kapcsolódhatnak. A népességfogyás napjaink egyik legégetőbb problémája, ezért Magyarországon számos olyan intézkedés történt már, amelynek célja a gyermekvállalási kedv növelése. Az anyasággal járó egyes kihívásokat azonban a plusz pénzbeli támogatások nem feltétlenül teszik könnyebbé.
Ha a gyermekvállalás tervezett volt és a család már megteremtette a biztonságos anyagi hátteret a bővüléshez, akkor is akadnak még a szülői létnek olyan elemei, amelyekre lehetetlen előre felkészülni. Ilyenek például a hormonális változások, a kialvatlanság fizikai, lelki és mentális hatásai, a kezdeti időszak bizonytalansága, valamint első gyermekes anyáknál a tapasztalatlansággal járó stressz és az „ügyetlenség” érzése. Ezek érthető módon feszültséget és szorongást generálnak, ha pedig mindehhez a szociális háló beszűkülése, a szexuális élet ellaposodása és a társtól való érzelmi eltávolodás is társul, az egyértelműen megágyaz a magányosság érzésének.
„Az első gyermek születése rendkívüli szerepváltásokat idéz elő, megváltoznak a pár életkörülményei, gyökeresen átalakul az életmódjuk. A szakember szerint az anyák érzelmi állapotán fokozottan ront az is, hogy a környezet gondtalanul mosolygó anyukákat szeretne látni, és gyakran észrevenni sem akarják, hogy a nő küzd; esetleg még meg is bélyegzik azt, aki az anyaság kevésbé rózsaszín oldaláról (is) beszél. A bűntudatkeltés szintén csak olaj a tűzre, amely akár addig is fokozódhat, hogy az anya már a párjával sem meri megosztani belső feszültségét, így akaratlanul is falat emel kettejük közé. Van egy mondás, miszerint senki sem születik anyának, tehát mindenkinek a saját bőrén kell megtanulnia, megtapasztalnia, és a saját személyiségébe, életébe illesztenie ezt a felelősségteljes szerepet. Ezt azonban sokan hajlamosak elfelejteni, amikor szóba kerül, hogy egy anya esetleg nem boldog az adott helyzetében.
A szülői szerep megtanulása, megélése, valamint a nehézségekkel való megküzdés természetesen a férfiaknak sem feltétlenül könnyebb. Nekik is számtalan kihívással és lemondással járhat az apává válás, csak esetleg más területeken. „Ma »elég jó anyának« lenni, a szerepeivel és magas elvárásaival zsonglőrködő modern nőként nehezebb feladat, mint dédanyáinknak volt. Annak idején a szülés utáni komatál mellé forgatókönyv is társult: mit, meddig és hogyan kell tennie egy kismamának. Ma viszont a szakemberek, internetes portálok és chatpartnerek, rokonok, barátnők is ontják a jó tanácsokat, gyakran tovább bizonytalanítva az újdonsült anyát. A megoldást leginkább az őszinte és nyílt kommunikációban, a bíráló és bántó vélemények kiszűrésében, valamint a rendszeres énidőben kell keresni. Ajánlott továbbá megjegyezni azt az általános igazságot is, miszerint minden ember más.
Az anyamítoszok és a valóság ütközése
Az anyaság fogalma kulturális, társadalmi és történelmi konstruktum, amely nem csupán az objektív valóságot tükrözi, hanem egy kreált valóságot is, melynek építőkövei a mítoszok. Ezek Barthes (1972) definíciója szerint olyan széles körben elterjedt és elfogadott, tudattalan feltételezések, melyeknek történeti és kulturális eredete a feledés homályába vész.
Az elmúlt század elején az amerikai és nyugat-európai kultúra az anyaság romanticizált eszményét erősítette: az anyáét, aki az otthonlét mellett elkötelezett, jobb kezében a gyerekek viselt dolgai, bal kezében a háztartás ügyes-bajos dolgai, arcán derűs mosoly. Ez a patriarchális rendszerben gyökerező, „boldog anya” mítosz (mely az anyaságot a női élet örömteli kiteljesedéseként aposztrofálja) azóta is az anyaság kortárs ideológiáinak oszlopa.
A világháborúk veszteségei azonban paradox helyzetet teremtettek: az évek alatt kialakuló jelentős demográfiai válság és munkaerőhiány miatt olyan anyákra lett szükség, akik a gyereknevelés mellett a termelésből is kivették a részüket. Az anyaságot és a gyerekek igényeit a futószalaghoz igazítva, a dolgozó anya ideológiája is megjelent.
A századfordulóhoz közeledve a csecsemőkkel, gyerekekkel kapcsolatos tudás a fejlődéslélektani kutatások gyarapodásával bővült, új irányzatok jelentek meg, mely a gondozóktól, (elsősorban) az anyáktól újfajta, a gyerekek érzelmi, kognitív fejlődésének igényeihez simuló, azt elősegítő, fejlesztő szerepvállalást kíván. Az anyaság mítoszokba is beszivárgó, gyermekközpontú elképzelések kapcsán a szereppel kapcsolatos újfajta elvárások jelentek meg. Shari L. Thurer pszichológus (Az anyaság mítoszai: a jó anya kulturális újrafelfedezései című, 1995-ös könyvében) amellett érvel, hogy a „jó anyaság” vonatkozásában megszilárduló hitrendszer, amely az ezredforduló „nyugatias” társadalmait jellemzi, a nők önmarcangolásának és zavarodottságának forrásává vált. Minden anyasággal kapcsolatban megélt negatív érzést az anya személyes kudarcaként könyvel el, az anyaság minőségét kizárólag az egyénnek, nem a rendszernek tulajdonítja.
A média felületeinek bővülése, a virtuális tartalmak térhódítása a jó anyasággal kapcsolatos versengő mítoszoknak egyszerre adnak teret. A gyerekét magán hordozó, igény szerint szoptató, teljes szabadidejét a gyermeknevelésnek szentelő „föld anya” és a karrierjét fel nem adó „dolgozó nő”, a logisztikai zseni, aki zsonglőrként egyensúlyoz a családi és munkahelyi sikerek között, olyan szemben álló karakterek lettek, akik egymásnak feszülve, egymást kritizálva igazolják saját létjogosultságukat. A fő sztereotípiák mentén pedig rengeteg, a felszínt karcoló háború zajlik: ki anyatejes, ki tápszeres, ki „öko-bio-paleo-kézműves”, ki sportol, kinek fontos vagy éppen nem fontos az „anyaidő”, ki engedi a gyerekét tévézni, ki ad neki fajátékot a műanyaggal szemben, ki viszi babúszásra, zenebölcsibe, ki adja „idő előtt” közösségbe stb. Az ítéleteknek se vége, se hossza. A háborúban pedig senki nem nyer feloldozást.
Johnston és Swanson 2003-as kutatásukban kortárs magazinok tartalomelemzésével kettős kötést eredményező, ellentmondásos tartalmakat azonosítottak. Eredményeik szerint az anya „tradicionális” szerepben való ábrázolása, az intuitív, az anyaságban kiteljesedő nő reprezentációja volt a leggyakoribb, paradox módon negatív tartalmakkal teletűzdelve: a cikkek témáik alapján szorongó, bizonytalan, boldogtalan, alakjukkal elégedetlen, inkompetens olvasókat feltételeztek. Vagyis mindegy, melyik klubba tartozunk, nagy eséllyel élünk át bűntudatot, amit az azóta teret hódító közösségi média felületein megjelenő tartalmak folyamatos monitorozása még tovább gerjeszthet.
A domináns ideológiák, melyek meghatározzák és jutalmazzák a hozzájuk kötődő „jó anyaság” fogalmát, egyben el is ítélik a „rossz” anyákat. Ugyanakkor rengeteg anya marad távol a kulturális értelemben vett „jó anyák” klubjaitól; vagyis az anyaság aktuálisan domináns ideológiái vajmi kevés reális átfedésben állnak az anyák által megélt szociális és pszichés valósággal.
Anya kontra anya - az anyamítoszok romboló hatása
Az anyává válás különleges élménye, az örömök mellett rendkívül bonyolult és sok lélektani kihívással járó folyamat. Egy normatív krízis, melyben az újdonsült anyának meg kell küzdenie az életszakaszváltás nehézségeivel. Az első gyermekes nők anyává válása identitásuk újraszerveződésével jár. Ahogy Staneva és Wittkowski bolgár anyákkal végzett, 2013-as kutatási eredményei azt mutatják, hogy az anyasággal kapcsolatban észlelt kulturális elvárások befolyásolják a szülés utáni alkalmazkodás sikerét. Az irreális elvárásoknak jelentős hatása volt a szülés utáni emocionális jóllétre és a stresszel való megküzdés hatékonyságára. Az irreális elvárások megnövelik a szülés után észlelt negatív érzések megjelenésének valószínűségét. Az észlelt elvárások egy része az anyamítoszokból táplálkozik.
A reklámokból kikacsintó, gyereküket boldogan pelenkázó, tökéletes külsővel rendelkező nőalakok, az anyák napján saját gyermeküktől feddésben részesülő „dolgozó nők”, a különböző öko-bio termékek reklámarcai, mind a mítoszok megtestesülései és egyben forrásai is. Nemcsak irreális, de egymásnak ellentmondó, versengő szempontokat közvetítenek. A jó anyaságért folytatott harcban az anyák önértékelése jelentősen csorbul.
Ahogy Grace és munkatársai 2003-as kutatása is mutatja, a szülést követő stressz és az esetlegesen kialakuló depresszió azonban nem csupán az anya életminőségét ronthatja: szignifikáns összefüggést mutathat a csecsemők elmaradott kognitív fejlődésével, és negatív hatással bír a gyermeki kötődés biztonságára, illetve az egész család mentális jóllétére hatással van.
Az egyszülős családok magánya
Az anyasághoz kapcsolható elmagányosodásról beszélve nem szabad megfeledkezni az egyedülálló szülőkről sem. Magyarországon ugyanis a gyermekes háztartások csaknem negyedét az egyszülős családok teszik ki. Bár a gyermeküket egyedül nevelő szülők több tekintetben is nehezebb, hátrányosabb helyzetben vannak, az érintettek nem az anyagi vagy a logisztikai kihívásokat tartják a legégetőbb problémának, hanem a szociális elszigetelődést, más szóval a magányt - ez derült ki az Egyszülős Központ kutatásából, amelyről a KSH Népességtudományi Kutatóintézete (NKI) is beszámolt.
Az egyszülős családokat fenntartó nők mindössze ötöde mondta azt, hogy egyáltalán nem magányos, míg a párkapcsolatban élő, gyermeket nevelő nőknek csaknem a fele (47,6 százaléka) nyilatkozott ugyanígy. Az eredményeket összesítő ismertetőben megjegyezték ugyanakkor, hogy egyénenként változhat az, hogy ki mit ért a magányosság alatt. Az mindenesetre az összefoglaló készítőit is meglepte, hogy az egyedülálló szülők elmagányosodásának aránya nem a kisgyermekesek körében a legszámottevőbb, hanem a kamasz (15-18 éves) és a fiatal felnőtt (19-24 éves) korú gyerekeikkel együtt élők csoportjában. Ez feltételezhetően azzal magyarázható, hogy a tinédzserek egyre erősebb önállósodása és a szülőkről való leválása jelentősen felerősítheti az anyákban a társ hiányából adódó magányt és elhagyatottságot.
Van kiút?
Fontos, hogy megpróbáljuk tisztán látni saját helyzetünket, valódi felelősségünk szempontjából. Vállaljuk fel igényeinket és mérlegeljük lehetőségeinket. Hogyha elértük korlátainkat, ne féljünk segítséget kérni. Tartsuk észben, hogy az anyaság kortárs mítoszait készen kaptuk, az ezekben megfogalmazott elvárások nem az objektív valóságot tükrözik, nem egyetemes és megingathatatlan alapigazságok. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a jó anyaság hitrendszere valóban a mi és a gyerekeink érdekét szolgálja-e?
A szakpszichológus arra is kitért, hogy ha az anyaság kezdeti, nehéz és megterhelő időszakán, és egy esetleges depressziós epizódon túl tud jutni a nő, akkor az első gyermek születését követő, már-már szükségszerű krízis nem feltétlenül veszi el a kedvét további gyermekek vállalásától, valamint a párkapcsolat sem kerül veszélybe. Az elmagányosodás érzésének felülírásához akár néhány tanácsadáson való részvétel is elegendő.
A megoldást leginkább az őszinte és nyílt kommunikációban, a bíráló és bántó vélemények kiszűrésében, valamint a rendszeres énidőben kell keresni. Ajánlott továbbá megjegyezni azt az általános igazságot is, miszerint minden ember más.
A gyermekágy időszaka 6 hét, mely arra szolgál, hogy a nő kipihenje a szülés fáradalmait, megpróbáltatásait, a testi-lelki változásokat és kapcsolatba kerüljön kisbabájával. Ma már nagyítóval kell keresni azokat a nőket, akik tényleg végigfekszik, végigpihenik ezt az időszakot. De hogyan is tehetnék meg? Ma már rengeteg elvárásnak kell megfelelnie egy anyának. Nem csak a baba nevelése kapcsán merülnek fel elvárások, hanem a nő felé is, mondván, egy nő ne hanyagolja el magát és a párkapcsolatát, járjon el edzeni, legyen fitt, álljon mindig tökéletesen a haja, tartsa rendben a háztartását, vásároljon be, és így tovább.
A párkapcsolatokban a legnagyobb krízist az okozhatja, ha szülés után a férfi nem tudja úgy támogatni a párját, ahogy arra a nőnek szüksége lenne, sőt rosszabb esetben félre is lép. Ezek lesznek később a legsúlyosabb párkapcsolati traumák, hiszen ilyenkor igenis kiszolgáltatott helyzetben van egy nő, nem tud ugyanannyit tenni sem anyagilag, sem emberileg, mint szülés előtt. Fárasztó, kimerítő időszak ez egy nő számára, melynek a töltekezésről kellene szólnia, és a környezetnek, főként a férjnek, segítenie kellene a nőt, hogy a gyermekével egymásra találhassanak. Sajnos a médiából, közösségi oldalakról ömlő rózsaszín mese nem a valóság. Az anyává válás ennél sokkal összetettebb folyamat - magyarázza Gyetvai Viktória.
Az anyai érzés nem feltétlenül jön létre a szülőágyon, elképzelhető, hogy hónapok szükségesek az érzés kialakulásához, és ha eközben még másfelé is fókuszálnia kell a nőnek, az csak nehezíti a folyamatot. Ha eközben arra kell figyelnie, hogy megfeleljen a párkapcsolatának (mindeközben pedig a férfi ugyanannyit dolgozik, esetleg többet, mint előtte, de most válik igazán hangsúlyossá, hogy amíg munkában van, az milyen hosszú idő is), vagy egy kapcsolati krízist kell kezelnie, esetleg a szülei elvárásait teljesíteni, az rendkívül megterhelő és sokszor mélyen romboló is.
A férfiak helyzete sem egyszerű. A XIX. század hajnalán egyre több nő került be az ipari munkavállalás világába. Már nem csak otthon és a gyermekek körül kellett "teljesíteni". A világháború harcoló férfiakat és egyre több dolgozó nőt eredményezett, ami később feszültséget generált, hiszen a női életet nehéz volt összeegyeztetni a dolgozó szerepével. Az utóbbi száz évben azonban a nőknek volt idejük belerázódni ebbe a sokszínű helyzetbe - hangsúlyozza Gyetvai Viktória. 100 évvel később, a XX. század végére a férfiakat is elérte a változás. Már nem elég a munka hősének lenni: elvárás lett a megélhetés biztosítása, a férfias helytállás, de ezzel egyidejűleg támogató, érző férfiként is jelen kell lenni, ha a párjáról vagy a gyermekéről van szó. Ez komoly kihívás, ugyanolyan embert próbáló feladat egy férfinak, mint egy nőnek összeegyeztetni a munkát a gyerekneveléssel.
A mai világban néha a férfinak is nehéz azt megengedni, hogy hallgasson a benső világára, és megérezze, mit szeretne tenni, hogyan is támogassa a családját. A férfiban a gyermek megszületése olyan belső frusztrációt eredményezhet, ami távolságtartásra ösztönözheti őt, és esetleg ki is hátrálhat a kapcsolatból. Gyakori, hogy ilyenkor sokkal több munkát vállal, és sajnos képbe kerülhet egy harmadik fél is. Viszont az ellen, hogy ez megtörténjen, lehet tenni - hívja fel a figyelmet a párkapcsolati szakértő.
Az anya, a baba és a család szempontjából is az lenne a legjobb megoldás, ha az anya megengedné magának, hogy alámerüljön abban az első időszakban, amíg a babával van, és hagyná, hogy a megérzései domináljanak. Ha azt szeretné, hogy a babájával összebújva feküdjön egész nap, akkor megengedhesse ezt magának, ha pedig arra van szüksége, hogy valaki a segítségére legyen, akkor azt is megkaphatja. Ez később hatalmas erőforrást jelent mind a kapcsolatnak, mind a baba-anya viszonynak.
Az ellen, hogy kihűljön a kapcsolat, úgy tehetünk, ha minél inkább tisztában vagyunk önmagunkkal - azaz ha ismerjük magunkat, tudjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mik a jó és rossz tulajdonságaink, mi jelent kihívást, mik a szükségletek, ezeket hogyan tudjuk szavakba önteni, milyen módon tudjuk ezeket kiadni magunkból - fejti ki a pszichológus. Tisztában lenni önmagunkkal nehéz feladat. De ennek ismerete, valamint a családunk története, az, hogy mi mit hozunk a múltunkból, és ez hogyan találkozik a párunk múltjával, az hat a jelenre, a gyermek születésének időszakára. Hatalmas erőforrás ez a kapcsolat további történéseire, ahogyan a gyermek születésének krízisét megélik, és ahogyan megoldják. Meg kell engedni magunknak, hogy meghatározzuk, nekünk mi a jó, nem pedig a környezet elvárásait figyelni. A lényeg az, hogy megérezzük és hagyatkozzunk arra, mi a jó nekünk, a családunknak és főképp a babának, és ne az irreális elvárásoknak akarjunk eleget tenni. Engedjük meg magunknak, ami jólesik, mert ettől lesz hiteles ez az időszak, és nem az fog megmaradni bennünk, hogy mit miért nem tettünk meg. Ehhez komoly önismeret szükséges, hiszen önmagunkkal kell belső párbeszédet folytatni, amely "súgni fog" minden nehéz pillanatban.
Az anyai érzés nem mindenkiben van meg a baba világra jöttekor, idő kellhet a kialakulásához. Hogy mennyi, az attól is függ, ki mit élt meg otthon, kinek milyen volt a kapcsolata a családjával és az anyukájával vagy a gondozójával. Amikor egy baba megszületik, az anyukában sok olyan kapu nyílik meg, amit korábban esetleg észre sem vett. Olyan élmények jöhetnek felszínre, melyek a múltra utalhatnak. Ezek nem új információk, mindig is jelen voltak, csak nem foglalkozott velük eléggé. Ha egy személyiség az anyaságig nem foglalkozik azzal, amivel dolga van, akkor nem biztos, hogy kiteljesedhet az anyaság. Annyi a testi-lelki átalakulás ilyenkor - átalakul az anya személyes élete, a párkapcsolata, családdá válik a rendszer -, hogy sok minden újraíródik. Olyan ez, mint a házépítés - mondja Gyetvai Viktória -, csak akkor lehet stabil, ha az alapok rendben vannak. Ha valakinek a szülés előtt már nehézségei adódtak, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy az anyaság által beindított változások megterhelik őt. Ha dolgozik az anya, az csak úgy működhet jól, ha hitelesen együtt tud ezzel élni, el tudja fogadni ezt a helyzetet. Amennyiben megfelelési kényszer hajtja, akkor sokkal nehezebb lesz a dolga. Ha a külső elvárás és a belső igény között megvan a harmónia, akkor könnyebb megbirkózni a feladatokkal.
Az anyaság tétje az, hogy akkor és ott mennyire érezzük hitelesnek magunkat a pillanatban, mennyire jó az, amit teszünk. Ez a gyerekre is nagy hatással van: amit kiskorában teszünk vele, az később is befolyásolni fogja, főleg az intimitást igénylő mélyebb kapcsolataiban. Mi rakjuk le az alapokat, és amit akkor elrontottunk, az a gyerek párkapcsolataiban is jelen lesz. Az első kapcsolati ősminta az első fél évből jön. Ami akkor történik az meg fog mutatkozni később is - mondja Gyetvai Viktória. Ehhez persze életünk során halmozódó traumák is hozzáadódnak. A kapcsolatunkat meghatározza, milyen volt az első fél-egy év az anyával, onnan mit hozunk és utána mit csinált velünk az élet. Az átélt traumák természetesen nehezíthetik az anyasághoz való viszonyunkat is. Ezeken lehet és kell is dolgozni, hiszen az életben rengeteg kihívással kell megküzdenünk.
