A szociológiai tanulmányok azt mutatják, hogy a roma gyerekek általában komoly hátránnyal kezdik tanulói „karrierjüket”, és hátrányuk növekszik az alatt az idő alatt, amit a formális iskoláztatásban töltenek. Ez a hátrány főleg abból adódik, hogy a roma családban összegyűjtött tudás nem kompatibilis és többnyire használhatatlan a „fehér iskola” keretei között.
Tehát az óvoda feladata lenne ennek a két értékrendnek a közelítése és a gyerekek felkészítése iskolai karrierjükre, de a roma gyerekek jelentős hányada nem jár óvoda.
Az 1993-94-ben végzett reprezentatív vizsgálat adatai szerint a háromévesek 40%-a, a négyévesek 54%-a, és az ötévesek 72%-a iratkozott be az óvodába. A 72% elég magas aránynak tűnik, de meg kell jegyezni, hogy az ötévesek számára kötelező az óvoda Magyarországon, mert ez az iskola-előkészítést szolgálja. Ez tehát azt jelenti, hogy a gyerekek több, mint 20%-a nem tett eleget kötelezettségének.
A 2000-ben megjelent Havas-Kemény-Liskó tanulmány pozitívabb képet mutat. A roma szülők 1774-es mintájának csak 6,5 %-a mondta, hogy gyereke nem jár iskola-előkészítőbe, s az ötévesek 88%-a részt vett ilyen foglalkozásokon.
A kutatók szükségét érezték annak, hogy hangsúlyozzák, a beiratkozás az óvodába nem jelenti automatikusan azt, hogy ezek a gyerekek rendszeresen járnak is az óvodába. Nincs megfelelő infrastrukturális ellátás az óvodákban, ezért az óvodák számos jelentkezőt kénytelenek elutasítani.
Sok hátrányos helyzetű családban legalább az egyik szülő munkanélküli, vagy nem aktív dolgozó, így az óvoda „gyermekmegőrző” szerepe nem annyira lényeges. Mi több, a gyerekek elutasításának az egyik leggyakoribb oka éppen a szülő munkanélküli volta, arra való hivatkozással, hogy a nem-dolgozó szülők egész nap tudnak a gyerekeikre vigyázni. Ennek eredményeképp egyre kevesebb hátrányos helyzetű gyerek jár óvodába.
Az óvodába járás jelentős költségekkel is jár (óvodai ellátás, étkeztetés díja, egyéb óvodai költségek, stb.). Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű családok esetében az óvodába járás kisebb arányú.
Az óvodai ellátás minden helyen különböző. Az óvodák nem nyújtanak megfelelő körülményeket a roma gyerekek számára (figyelem, tolerancia, pedagógiai kompetencia, stb. vonatkozásában), tehát ezek a gyerekek nem szeretnek óvodába járni.
1993-94-ben a 15 éves vagy idősebb korosztály 90%-a fejezte be általános iskolai tanulmányait a törvényben előírtaknak megfelelően a nyolcadik osztály végére. A roma diákok körében végzett reprezentatív vizsgálat feltárta, hogy a 14 éves roma gyerekeknek csak 44%-a fejezte be az általános iskolai tanulmányait a nyolcadik év végére. Ha azokat a tanulókat is figyelembe vesszük, akik általános iskolai tanulmányaikat nem időben, hanem csak később fejezték be, azt mondhatjuk, hogy a roma tizenévesek 77%-ának van általános iskolai bizonyítványa. Tehát a roma gyerekek csaknem 25%-a nem tudja folytatni a tanulmányait középszinten.
Az általános iskolát befejezők aránya nőtt 1993 óta, de nagyon gyakran nincs valódi, használható tudás e teljesítmény mögött.
Az Oktatáskutató Intézet által gyűjtött adatok statisztikai adatok azt mutatják, hogy az általános iskolában a roma gyerekek oktatási szegregációja nőtt 1990-hez viszonyítva. 1992-ben minden tizenkettedik vagy tizenharmadik roma gyerek (7,1%) tanult roma többségű intézményben. Ma ez minden ötödik vagy hatodik roma származású gyerekre igaz (18.1%).
A kutatási adatok alapján bizonyíthatóan 126 roma többségű általános iskola van Magyarországon. A roma származású általános iskolás gyerekek 40%-a jár ezekbe az iskolákba, míg a nem-roma származású gyerekeknek csak 6,3%-a.
A szegregált roma iskolák kialakulása szorosan összefügg a lakóterületek szegregálódásával - az iskolák tükrözik a helyi etnikai megosztásokat, tehát szoros kapcsolat van a roma gyerekek intézményes szegregálása és izolált lakóhelyük között.
Az 1990-es években spontán migráció zajlott, amikor a roma népesség aránya jelentősen megnőtt az ország szegényebb régióinak kisebb településein és a nagyvárosok leromlott kerületeiben. A nem hátrányos helyzetű családok igyekeznek elköltözni ezekről a területekről, főleg, mert csökkennek a munkalehetőségek és nincs megfelelő infrastruktúra, tehát a nem-roma diákok aránya a helyi iskolákban radikálisan csökken, az előítéletek elkezdenek dolgozni, s néhány olyan nem-roma család is kiveszi a gyerekét az iskolából, amely nem költözik el.
Havas-Kemény-Liskó (2002, 59. old.) 192 iskolát vizsgálva azt tapasztalta, hogy 28 oktatási intézményben az volt a helyzet, hogy annak ellenére, hogy az adott iskola nem az egyetlen volt az adott faluban vagy városban, a legtöbb ott lakó nem-roma gyereket más település iskoláiba járatattak.
A nem-roma szülők szeparációs erőfeszítései azért is tudnak sikeresek lenni, mert az iskolák a náluk tanuló gyerekek száma alapján kapnak állami támogatást. Ez azt jelenti, hogy az iskoláknak harcolniuk kell a gyerekekért, ennek eredményeként megpróbálják megnyerni a szülőket, így segítenek romamentes iskolákat kialakítani.
Amint arra a Nemzeti és Kisebbségi Jogok Biztosa rámutat („A települési önkormányzatok és az iskolák sok esetben tevékenyen részt vesznek az ilyen helyzetek kialakításában, engedve a helyi nem cigány lakosság nyomásának”).
Két fő formában lehet ilyen oktatást szervezni: az oktatás intézmény vagy „a kisebbségi oktatásban részt vevő oktatási intézmény” lesz vagy „kisebbségi oktatási intézmény”. Ugyanakkor nincsenek világos kritériumai annak, hogy mitől lesz egy intézmény „a kisebbségi oktatásban részt vevő oktatási intézmény”.
A Kisebbségi Jogok Biztosa beszámolójából az következik, hogy egy oktatási intézményt akkor lehet ilyen intézménynek tekinteni, ha alapító okirata tartalmaz utalást a nemzeti vagy etnikai kisebbségekkel kapcsolatos feladatokra, és ha az iskola kiegészítő normatívát kap az állami költségvetésből a kisebbségi oktatásra. A kisebbségi oktatási intézmény vezetőjét csak az érintett kisebbségi önkormányzat jóváhagyásával lehet kinevezni és elmozdítani, míg ilyen követelmény nincs a kisebbségi oktatásban részt vevő oktatási intézmények vezetőinek esetében.
Az oktatás normatív finanszírozásának következtében az iskolák (és az önkormányzatok mint az iskolák tulajdonosai) abban érdekeltek, hogy a lehető legtöbb tanulójuk legyen. Ennélfogva, azért, hogy megakadályozzák a fent leírt folyamatot, a nem-roma gyerekek „emigrációját” olyan iskolákból, ahol a roma gyerekek aránya elkezdett nőni, néhány iskolában olyan osztályszerkezetet alakítottak ki, amely lehetővé teszi a roma gyerekek szegregálását.
Tagozatos osztályok, ahol nagyobb óraszámban tanítanak bizonyos tárgyakat.
Az Oktatáskutató Intézet 2000-ben végzett kutatása során vizsgálták a roma gyerekek arányát a kisegítő és a tagozatos osztályokban, a felmérésben részt vett 192 iskolában. Az adatok azt mutatták, hogy míg a roma gyerekek aránya 45,2% volt a normál tantervű osztályokban, arányuk 16,2% volt a matematika tagozatos és 17,5% a nyelvtagozatos osztályokban.
Arra is határozott bizonyíték van, hogy a szegregáció részben intézményesített annak következtében, hogy visszaélnek a roma oktatás érdekében hozott speciális intézkedések finanszírozásával. A 2002-es év végén történt jelentős módosításokat megelőzően az önkormányzatok állami támogatást kaphattak „nemzetiségi fejkvóta” alapon, amit arra használtak fel, hogy speciális roma osztályokat szervezzenek az úgynevezett „roma kisebbségi oktatási programok” keretében.
A programnak két elemet kellett volna tartalmaznia: egyrészt a gyerekek roma identitásának megerősítését, másrészt egy felzárkóztatási elemet. 2000. évi beszámolójában a Kisebbségi Jogok Biztosa keserűen összegezte tapasztalatait a roma kisebbségi oktatási programokról: „Nem szeretnénk a túlzó általánosítás hibájába esni, azonban kénytelenek vagyunk elmondani, hogy a cigány kisebbségi oktatást a helyi önkormányzatok az iskolákkal együttműködve, sokszor csupán a kiegészítő normatíva megszerzése érdekében szervezik meg, illetve kihasználják a roma kisebbségi oktatási formát a cigány származású tanulók - látszólag jogszerű - elkülönítésére (szegregálására).”
A normatív finanszírozással az az alapvető probléma, hogy a kívánt cél elérését szolgáló fejkvóta nagyságát nehezen lehet meghatározni, továbbá a finanszírozási rendszer képtelen kezelni az iskola-specifikus költségkülönbségeket. Mi több, a költségkülönbségek negatívan korrelálnak az iskolák/települések méretével, és az iskolákban a hátrányos helyzetűek arányával. Ezért a hátrányos helyzetűek oktatása egy főre vetítve költségesebb lenne kis településen működő iskolákban.
Egy másik probléma a finanszírozás fent említett helytelen felhasználása. Ha a pénzügyi támogatás céljai nincsenek egyértelműen meghatározva, akkor az önkormányzatokat semmi sem ösztönzi arra, hogy a támogatást az adott céloknak megfelelően használják fel.
A gyerekeket elkülönített kisegítő osztályokban lehet elhelyezni a „normál” iskolán belül egy szakértői bizottság véleménye alapján (abban az esetben, ha a gyerek értelmileg enyhén fogyatékos). A szakértői bizottság a szülőket - elvben - erőteljesen bevonva vizsgálatot végez, és szakértői véleményében arra a következtetésre juthat, hogy a gyerek értelmi fogyatékossága olyan mértékű, hogy nem igényel gyógypedagógiai iskolai oktatást, ugyanakkor a teljesen integrált oktatás sem javasolt.
A szakértői bizottságok tevékenységéhez hasonlóan a nevelési tanácsadó központ által lefolytatott eljárás esetén is vannak jogi biztosítékok a visszaélések elkerülésére. A vizsgálatot csak a szülő kérésére vagy beleegyezésével lehet elindítani. Ezek a jogi garanciák nem tudják teljesen megakadályozni a visszaéléseket: a kisegítő osztályokat gyakran arra használják, hogy igazolják a roma tanulók elkülönítését.
A jogi garanciák nem veszik figyelembe a szülők bevonásának korlátait. A kisegítő osztályokba irányított roma gyerekek szülei nem éltek jogorvoslati jogukkal. Nyilvánvaló, hogy iskolázottsági hátrányai és korlátozott érdekérvényesítő képességei miatt a legtöbb roma szülő nehezen tudja kihasználni a jogi biztosítékokat.
Ellenőrzést a települési önkormányzat és a kisebbségi önkormányzat kezdeményezhet települési szinten, és az oktatási intézmény tulajdonosának (legtöbb esetben a helyi önkormányzatnak) van joga intézményi szintű ellenőrzést kezdeményezni. Nagyon fontos az a lehetőség, hogy a kisebbségi önkormányzat is kérhet ellenőrzést, mert amint arra a Kisebbségi Jogok Biztosa rámutat: „a helyi önkormányzat sokszor ellenérdekelt egy szakmai ellenőrzés lefolytatásában”.
A roma gyerekek az iskoláskorú gyerekek közötti arányukat jóval meghaladó arányban járnak kisegítő iskolába. A kisegítő iskolába járó roma gyerekek aránya az 1974-75-ös 25%-ról 42%-ra nőtt 1992-ben. Az adatvédelmi szabályok miatt 1993 után már nincs ilyen hivatalos statisztika, de számos szociológiai vizsgálat foglalkozott ezzel a kérdéssel.
1997-ben egy 309 kisegítő iskolára kiterjedő vizsgálat a roma gyerekek arányát 40% fölöttinek becsülte, míg egy Borsod megyei 1998-as vizsgálat szerint a kisegítő tanterv szerint tanulók több mint 90%-a roma volt.
Havas, Kemény és Liskó tanulmánya szerint (2002, 95. old.) majdnem minden ötödik roma gyereket szellemileg fogyatékosnak minősítenek.
A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a kisegítő iskolába járó roma gyerekek nagy hányada még kis mértékben sem szellemi fogyatékos, s csak azért utalták őket kisegítő iskolákba, mert nemtörődömségből nem vették figyelembe sajátos társadalmi-kulturális jellegzetességeiket, illetve tudatos vagy nem tudatos megkülönböztetés következtében.
Általában a következőkkel indokolják ezeknek a gyerekeknek kisegítő iskolába küldését: ezek a gyerekek a családban tapasztalható szocializációs hiányosságok következtében, valamint azért, mert nem kellő ideig jártak óvodába, társadalmi-kulturális szempontból hátrányos helyzetűek és ennek következtében nem tudnak ugyanolyan ütemben tanulni, mint a többi gyerek, tehát speciális pedagógiai eszközökre és módszerekre van szükségük egy kisegítő iskola vagy kisegítő osztály falain belül.
A gyakorlatban a kisegítő iskolák és a kisegítő osztályok alacsony szintű elvárásokat, alacsony színvonalú tanítást és szegregációt jelentenek, ezért a többiekhez való felzárkózás lehetetlenné válik.
A roma-többségű vagy kisegítő iskolában tanításnak alacsony a presztízse, s az itt tanítás az átlagosnál több munkával és az átlagosnál kisebb teljesítmény érzetével párosul. A legtöbb tanár nem tartja az ilyen munkát kihívásnak, s gyakran nincsenek is kellőképpen felkészülve ennek kezelésére, ami a tanárok kontraszelekciójához vezet.
A kontraszelekció következtében a képesítés nélküli tanárok aránya sokkal nagyobb a kisegítő iskolákban és kisegítő osztályokban, mint máshol. Kutatási eredmények bizonyítják, hogy azokban az iskolákban, ahol a roma gyerekek aránya 75% felett van, a képesítés nélküli tanárok átlagos aránya 30,8%, míg azokban az iskolákban, ahol a roma gyerekek aránya 25%-nál kevesebb, ez az arány 17,4%.
A kisegítő iskolába küldött gyerekek kiválasztását a település iskoláinak és óvodáinak kérésére egy szakértői bizottság végzi. Ahol kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek képesek-e megbirkózni a normál iskola követelményeivel, a „szakértői bizottság” megvizsgálja őket abból a szempontból, hogy kisegítő iskolába járásra alkalmasak-e.
A kisegítő iskolák fizikai vagy szellemi fogyatékos gyerekek számára szervezett alacsonyabb követelményszintű iskolák. A gyerekek addig maradnak az ilyen iskolákban, amíg képességeiket nem tekintik megfelelőnek az általános iskolai oktatásra, így ebben a kisegítő rendszerben maradhatnak akár egész általános iskolai pályafutásuk során. Ilyen esetben gyakorlatilag nincs esélyük arra, hogy tanulmányaikat középiskolában folytathassák.
A romák aránytalanul nagy számban vannak képviselve a vizsgálatban és a kiválasztásban egyaránt.
Az Európai Roma Jogok Központja (ECRI) jelentése szerint „ez az elvben független testület által végzett [kisegítő iskolába] irányítás gyakran félig automatikus a roma gyerekek esetében”.
Amint azt a fentiekben ismertettük, a roma gyerekek sokkal kisebb arányban járnak óvodába, mint nem-roma társaik. Az óvodába járás jelentőségét sokan hangsúlyozzák, és kutatások bizonyítják, hogy a roma gyerekek esetében szoros kapcsolat van a rendszeres óvodába járás és az iskolai eredményesség között, azonban nehéz mérni, hogy az óvodába járásnak milyen közvetlen hatása van az iskolai teljesítményre.
Mentorprogram roma gyerekeknek
A bíróság ítélete szerint a román hatóságoknak a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembe véve kellett volna értékelnie a gyermekek fenyegetettségének súlyát. Ennek elmulasztása a családi élet védelmét garantáló 8. cikk megsértéséhez vezetett.
A román fórumok ugyan bizonyítottnak találták, hogy a gyermekeket az édesapjuk bántalmazta, ugyanakkor az ítéletek ezeket az incidenseket eseti jellegűnek tekintették, amelyek nem voltak elég gyakoriak ahhoz, hogy a Gyermekelviteli Egyezmény szerinti jelentős kockázat megállapítható legyen, így a nemzeti igazságszolgáltatás a visszaszállítási kötelezettség alóli kivétel hiányában a főszabályt, a gyermekek szokásos tartózkodási helye szerinti államba történő visszavitel kötelezettségét tekintette irányadónak.
A Bíróság a D.M.D.-ügyre mutatva elöljáróban leszögezte, hogy a gyermek méltóságának biztosításával összeegyeztethetetlen a testi fenyítés tolerálása. A román jog a gyermek testi büntetésének abszolút tilalmát deklarálja. Ennek azonban ellentmond a román bíróság azon megállapítása, amely a gyermekeket ért erőszakot eseti jellegűnek minősíti, és erre tekintettel a gyermeket fenyegető erőszakot nem minősíti jelentős kockázatúnak. Tette ezt annak ellenére, hogy a videófelvételek és egyéb bizonyítékok alapján kétséget kizáróan bizonyítást nyert, az apa korábbi bántalmazó magatartása.
A román bíróságok azt sem vizsgálták megfelelően, hogy a gyermekek az apánál való elhelyezésük esetén nincsenek-e újabb fizikai bántalmazás veszélyének kitéve. E körben a román ítélet megelégedett azzal, hogy az olasz hatóságokra bízta a gyermekek veszélyeztetettségének észlelését és az újabb bántalmazás elleni védelem biztosítását.
A román igazságszolgáltatásnak alaposabban, a gyermek mindenek felett álló érdekének szem előtt tartásával kellett volna mérlegelnie az erőszak kockázatát, amit a Bíróság háromtagú kamarájának egyhangú értékelése szerint elmulasztott.
A Válasz Online az ország egyik legjobb szociális-kulturális-karitatív kezdeményezésének keretében létrehozott alkotás premierjének ad teret: cikkünkbe ágyazva találják Dés László A zene, az kell című dalának videóklipjét, amelyen hátrányos helyzetű, főként roma gyerekek játszanak-énekelnek együtt profi szimfonikusokkal, a Danubia Zenekarral. Az együttes és a Máltai Szeretetszolgálat által futtatott Közös hang-projekt jövőre ráadásul szintet lépne.
Dés László A zene, az kell című dalát és a hozzá tartozó klipet is a Közös hang keretében készítették - utóbbit a Bosch Alapítvány támogatásával. A Közös hang olyan zenei együttműködés, amelyben a Danubia Zenekar művészei hátrányos helyzetű településeken élő gyerekekkel muzsikálnak együtt.
A Máltai Szimfónia programban hangszert tanuló fiatalok számára komoly motivációs erőt jelentenek azok a közös koncertek, melyek során minden résztvevő a maga zenei szintjén tud becsatlakozni a kifejezetten a közös alkalmakra áthangszerelt művek előadásába. Ők szerepelnek, zenélnek, énekelnek tehát a klipben a profik mellett - ám ez a projekt hangsúlyozottan nem valamiféle virtuózkereső, a legtehetségesebbeket kimazsolázó, a többieket meg hátrahagyó vállalkozás. Itt mindenkinek helye van, a lényeg és a cél nem a zenei tökéletesség.
A Máltai Szimfónia és a Danubia Zenekar nem állna meg azonban itt: 2026-ban tervezik elindítani a zenei szakgimnáziumi képzést, amelyben a programból zenei pályára készülő fiatalok gimnáziumi szakképzés keretében készülhetnek a művészi pályára, és ahol a Máltai Szimfónia programban alkalmazott speciális módszertant alapul véve zajlik majd az oktatás.