A nemzetekről való gondolkodás mindannyiunk számára magától értetődő: beszélünk a német iparról, az amerikai mentalitásról, s van benyomásunk az olasz operáról, az angol parlamentről. A német ipar hátterében ott látjuk a német ember szorgalmát és precizitását, az olasz opera jól példázhatja számunkra az olaszok művészi hajlamát. A nemzetek mibenlétének, válfajainak, jellegzetességeinek megismerése természetszerűleg tudományos feladat is.
Különösképpen így van ez a tudománnyá formálódó pszichológia, ezen belül a szociálpszichológia esetében. A nemzetkarakterológia tulajdonképpen előkészítője és ösztönzője a szociálpszichológia művelésének, de kíséri is a szociálpszichológia alakulását.
A nemzetkarakterológia története és dilemmái
A pszichológia volt annál ambiciózusabb, mintsem hogy a nemzet képét és az ebben is tükröződő nemzeti hovatartozást, kötődést véleményszinten vizsgálja. A pszichológia történetének nemzetközi példatárában is előkelő helyet foglalhat el e tekintetben Rónay Jáczint 1847-ben írott könyve. A győri egyházi férfiú és akadémiánk pszichológus tagja (utóbb a Kossuth-család, majd a Habsburg-uralkodóház gyermekeinek nevelője) úttörő volt: töredékes német előzményekre támaszkodva nagyívű körképet kerekített a nemzetekről, a korát megelőzve alkotott rendszeres nemzetkarakterológiát. E szerző számára az nem is kérdés, hogy ki a magyar. Azt keresi és írja le színes stílusba burkolt rendszerességgel, hogy milyen a magyar ember természete. (Egy kiragadott idézet: "különös ellentmondásban látom nemzetünket, az angolt és a franciát tán kivéve, egy nemzet sem buzog olly hőn nemzetisége mellett, mint a magyar, és még is, egy sem fogadja olly könnyen, mondhatni könnyelműen az idegent és mindent, mi idegen, mint éppen a magyar".
Munkamódszere a szempontokban gazdag összehasonlítás, egybevetés nemzetek között és nemzeten belül. Művét az is megkülönbözteti a többi, későbbi, hazai és külföldi nemzetkarakterológiáktól, hogy nem egyetlen, egy tömbből faragott típust ír le, hanem társadalmi és demográfiai kategóriák eleven rajzát adja. Valóban benne rejlik egy kulturális, társadalmi, nemi és életkori differenciálpszichológia kezdeménye. Ugyanakkor fel sem merül benne, hogy az általa látni vélt különbségek nem valóságosak. Nem tart attól, hogy szórt történeti-irodalmi forrásai s a maga leszűrt ítélete különbséget tesznek ott is, ahol ezek nincsenek, s eltúlozzák, túldimenzionálják a különbséget ott is, ahol megvannak.
A két világháború között a magyar nemzetkarakterológia már elvesztette ártatlan naivitását. Nem is pszichológiai mű, hanem a filozofikus absztrakciók építménye (mint Prohászka Lajos szerencsétlen időpontban megjelent német-magyar komparációja), bátor eszmei-politikai tett (mint Szekfü és társai "Mi a magyar?" című kötete), publicisztikai ballépés (mint Németh László mélymagyar-hígmagyar distinkciója). Babits kiváló írása felsorolja az összes józan ellenérvet, amely a magyarság vagy a nemzetméretűvé kivetített magyar ember személyiségrajzának tudományossága ellen felhozható.
A szociálpszichológia egyik névadója, William McDougall (1921) még megkísérli a század 20-as éveiben, hogy a nemzetek pszichológiáját felvázolja a The Group Mind című kötetében. Egyébként a nemzetkarakterológiának van jogutóda az empirikus társadalomkutatás világában: a világ irodalmában ma is találhatunk nemzeti-társadalmi karaktereknek szentelt esszéisztikus írásokat, amelyek aktuáltörténeti utalásokra támaszkodnak, és ha az amerikai vagy az orosz ember személyiségprofilját ígérik, akár publicisztikai világsikert is arathatnak.
Mindemellett jelentkezett és erősbödik az a szakszerűen pszichológiai vonulat, amely kultúrák közti különbségek módszeres feltárására vállalkozik, és összehasonlító vizsgálatok tényszerű eredményeiből rakja ki a nemzeti kultúrák színes mozaikképét. A nemzetkarakterológiai törekvés utóélete a nemzetekről formált képek, leírások, jellemzések tanulmányozása is, amely beletorkollik a mai szociálpszichológia egyik fő áramába, a sztereotípiakutatásba. Annak vizsgálata, hogy milyen kép él a köztudatban a különböző etnikumokról, nemzetekről, elvált és önállósult a tényleges nemzeti karakter tanulmányozásától, nem is mindig talál ahhoz vissza, de nem szükségképpen jelenti annak elutasítását, hogy lenne jól-rosszul tükrözött tárgya.
A nemzeti identitás kérdésköre és a sztereotípiák
Nyilvánvaló, hogy egy sajátos vetületről van szó, hiszen jobb esetben is egy-egy társadalom jellegzetességei (fejlett ipara, zenei kultúrája vagy épp a kriminalitás mértéke) emberi-személyes vonásokba képeződnek le, fordulnak át (mint szorgalom, muzikalitás vagy rosszakarat). A társadalmi struktúrák antropomorf formát öltenek, ha egyáltalán a sztereotip vonásokból kirajzolódó emberalak valóban közvetít releváns társadalmi információt.
A szociálpszichológia nemzetközi szakirodalma a 30-as évek első felétől foglalkozik elemzően az etnikai előítéletek problematikájával. A fasizmus jelentkezésének természetes ellenhatásaként erősödött meg a szándék, hogy demonstrálják: a közgondolkodásban vannak alaptalan, ám egyes etnikumok hátrányos megkülönböztetésére vezető előfeltevések. Nemzeti, etnikai csoportokra nézve jellemzőnek talált tulajdonságokat egy listából választottak ki a diákok. Egyik legfőbb tanulság az volt, hogy véleményük sok esetben egészen magas százalékos arányban egybeesett. Katz és Braly azt a csoportjellemzést tekintette sztereotípiának, amellyel kapcsolatban konszenzus van. Mi is ilyen értelemben beszélünk itt és a továbbiakban sztereotípiáról, megengedve, hogy nemcsak ilyen kulturális, hanem egyéni sztereotípiák is vannak. A szerzőpár másik lényeges felismerése az volt, hogy bizonyos kategóriákról (nevezetesen a török népcsoportról) a távolságtartó értékelés alapján akkor is születik egybehangzó jellemzés, ha semmi tapasztalati anyag nincs vele kapcsolatban.
A nemzetjellemzések, az auto- és heterosztereotípiák teljesen légből kapott és elfogult jellegének a feltételezése elég kritikus, de vannak még ennél is súlyosabb fenntartások. Van olyan szakirodalmi álláspont, amely szerint nemcsak az egyes nemzetek megítélésében esünk tévedésbe, hanem a nemzet egyáltalán mint fogalmi konstrukció kétes, nem tudni, mi a valóságfedezete. Van a történészeknek és gondolkodóknak egy ismert csoportja, amely a nemzetet hamis tudati képződménynek könyveli el. E társadalomkritikai iránynak azonban bizonyos értelemben még nehezebb dolga van, mint a marxizmus szószólóinak. Utóbbiak az embereket osztálytudatra igyekeztek ébreszteni, amijük nem volt, az viszont az embereket arról világosítja fel, hogy magukra és másokra vonatkozó nemzettudatuk, amijük van, az nem más, mint téves és dezorientáló világlátás. Szerintük a nemzet nem természetes közösség, hanem valamiféle műtermék, amely hamis színben mutatja és alakítja a történelmi-társadalmi viszonyokat.
Ehhez a minősítéshez azonban alighanem hozzátartozna annak meghatározása, hogy mi a természetes közösség, s miben áll a természetes közösség fölénye. Az érthető, hogy e nemzetkritikusok nem osztják egyes nacionalistáknak a nemzet misztikus eredetére, szimbólumainak mágikus hatására, egységének gyökerére és erejére vonatkozó illúzióit, s tanulságos, ha a nemzeti keretek létrejöttének és a nemzeti öntudatra ébredésnek a feltételeiről és folyamatairól ötletgazdag módon elmélkednek.
A magyar nemzet fogalmának alakulása és a kirekesztés
A nemzet létének és mibenlétének megkérdőjelezéséhez nem egészen logikusan illeszkedik a gondolat, hogy volt és van a nemzetfejlődésnek egy jobbik és egy rosszabbik útja. Jobb a politika kereteibe beleillő államnemzet és rosszabb az azokon túlcsorduló kultúrnemzet. Nem nehéz ráébredni arra, hogy az előbbinek nem egyszerűen példája, hanem történeti megtestesülése a francia, az utóbbinak pedig a német fejlődésmenet. Ma már e régről és jó forrásokból ismert dichotómia avíttnak és szegényesnek tűnik.
Csepeli György a tipizált nemzetek tablóján széttekintve joggal fedezte fel az USA hiányát, amit is úgy pótolt, hogy az ismert dichotómiát kiegészítette az "állampolgár nemzet" általa a franciánál is jobban értékelt ideáltípusával. El kell ismerni, nagy a jelentősége annak, hogy a Földön legheterogénebb amerikai társadalom nemzetté váljon, nehogy a "népek olvasztótégelye" etnikailag felrobbanjon.
A történeti megértés és hozzáértés sajnálatos hiánya lenne, ha abból kiindulva, hogy Magyarország a Rajnától keletre fekszik, és hogy határain kívül magyar ajkú népesség milliós nagyságrendben él, Csepeli Györggyel együtt arra a következtetésre jutnánk, hogy a magyarság történetileg az ún. Nem korlátozva figyelmünket értelmiségi mintákra és almintákra, magunk hosszabb távon, visszatérően vizsgáltuk, hogy az emberek a magyar nemzet fogalmát, ennek terjedelmét hogy határozzák meg. 1973-ban tettük fel először azt a háromágú kérdést egy országos reprezentatív minta tagjainak, hogy "Amikor Ön a magyar nemzetre gondol, beleérti-e ebbe a szomszédos országokban élő magyarokat, a nyugati országokban élő magyarokat, a Magyarországon élő nemzetiségeket?". Az ország akkori politikai atmoszférájában már az is figyelemre méltó, hogy a Nyugatra távozókat a megkérdezettek 24%-a a nemzet tagjának minősítette. A szomszédos országokban élő magyarok megítélésében erősebben megoszlott a minta, 45% tekintette őket a nemzet részének. Ha tetszik, fogalmazhatunk úgy, hogy akkor, 1973-ban az "államnemzeti" felfogás hangja volt domináns, bár ekkor sem lebecsülendő a kulturális összetartozás alapján válaszolók aránya.
A legdurvább százalékszámokból is nyilvánvaló, hogy egy számottevő réteg álláspontja kiterjesztő módon ellenmondásos: egyszerre tekinti a magyar nemzet részének a magyar állampolgárságú nemzetiségeket és az idegen állampolgárságú magyarokat. A tanulók körében lényeges módosulást hozott a rendszerváltás: 1991-ben a nyugatra távozottakat a mintának immár majd a fele a nemzet tagjának tekintette, kétharmados lett az egyetértés abban, hogy a határokon túl élő magyarok a nemzet részei, visszaesett viszont azok aránya, akik a nemzetbe belefoglalnák a Magyarország területén élő nemzetiségeket. A közelmúltban, 1996 végén újfent egy országos reprezentatív mintának tettük fel a kérdéssort. A nyugati magyarokat 55%, a szomszédos országokban élőket 68%, a nemzetiségi állampolgárokat 70% minősítette a nemzet tagjának.
A kulturális és a politikai-állami összetartozás szempontja tehát egyaránt érvényesül, minden korábbinál nagyobb a kiterjesztő módon ellentmondásos vélemények aránya, a 40%-ot bizonyosan eléri. Nincs töretlen logika, nincs egységes eszmei álláspont ebben a kérdésben, s bizonyos: a kérdezettek meghatározó többségétől távol áll a kirekesztés szándéka. Ez igazolódik további kérdéseink nyomán is, bár nem hallgatható el, hogy 11,5% a nem keresztény családból származókat, 17% azokat, akiknek egyik szülője afrikai vagy távol-keleti, akkor sem foglalja bele a magyar nemzetbe, ha anyanyelvük magyar. 27% szerint nem tagjai a magyar nemzetnek a magyarországi cigányok. Az 1996-ban kérdezettek 55%-a szerint egy ember nem tartozhat több nemzethez, s 39% gondolja úgy, hogy ez lehetséges.
Akár e markáns többségi vélemény miatt, akár ennek ellenére, figyelmet érdemel, hogyan látják az emberek a kettős kötésben lévő etnikai csoportok hovatartozását. 1994-ben arra kértük a vizsgálati személyek egy csoportját, hogy több szempontból ítéljék meg például a szlovákiai magyarok s a magyarországi szlovákok hasonlóságát a két többségi populációhoz és egymáshoz.
A szociálpszichológia megközelítése a nemzeti karakterhez
Ezen empirikus megfigyelések után visszatérek arra a gondolatra, hogy a szociálpszichológiának kezdeteitől egyik elméletileg is jelentős alapproblémája az volt, hogy mi fűzi az egyént egy - bizonyos történeti fázisban számára társadalmi-kulturális realitásként adott - nagy társadalmi csoporthoz. Többféle szakmai nézőpont jelentkezik, ezek között helye van a csoporthoz tartozás szociálbiológiai célszerűségét és alapjait kiemelő megközelítésnek, csakúgy, mint a nemzeti identitást az egyéni nárcizmussal rokonító pszichoanalitikus elemzésnek.
A mai szociálpszichológia domináns nézőpontja mindazonáltal kognitív: a nemzet eszerint egy olyan kategóriát jelent, amelybe az egyén belesorolja, beletartozónak tekinti önmagát, s amely így különleges szerephez jut a szociális információk feldolgozásában és az önértékelésben. Úgy vélte, az emberek és emberi megnyilvánulások tömkelegének felfogásához és gondolati kezeléséhez általános kategóriákat kell használnunk. Az embereknek kategóriába, így a nemzetbe való besorolása is kihat tulajdonságiaik megítélésére: kategórián belül az abba tartozók azonosságát, kategóriák között a különbséget látjuk inkább és túlozzuk el. Az egy kategóriához tartozó emberek látni vélt közös tulajdonsága a sztereotípia, ez egyszersmind a más kategóriáktól megkülönböztető vonások leírása is.
Tajfel ún. szociális identitás elmélete szerint az elkülönített kategóriákhoz való viszonyunk szubjektíve aszimmetrikus. Pozitív önértékelésünk érdekét és védelmét az szolgálja, ha a mi saját kategóriánk, amelyhez tartozunk kifejezetten értékes, s így saját kategóriánk kiemelése ösztönöz bennünket arra, hogy összehasonlításokat tegyünk. Ez a logika megszabja, hogy a kategóriák szintjén mit mivel és miben hasonlítunk össze, s magyarázatot lel benne egyfelől a saját csoport minduntalan tapasztalható felértékelése, az ún. Tajfel szociális identitás elgondolása kezdetben gyermekek nemzeti preferenciáinak vizsgálatával társult. E tárgykörtől távolodva vált e tétel és váltak származékai az én és a társadalomfelfogás tanulmányozásának széles kisugárzású elméleteivé.
Visszaforgatva Tajfel elméletét a nemzeti problematika tárgykörére, minden értéke mellett látnunk kell magyarázó erejének korlátait. A nemzetek állapotának és a nemzetgazdaságok és államok ütőerejének vannak objektív mutatói is, amelyeket lehet gondolatban elkerülni, de gyakorlatilag megkerülhetetlenek. A különböző nemzetek összehasonlító értékelése nem szűkül csak a saját csoport-külső csoport (ingroup-outgroup) páros kapcsolatok viszonyrendszerére, hanem összetett relációszisztémába szerveződik. A szubjektív szemlélőben az egyes etnikai csoportokról és nemzetekről, azoknak az egyedi tagjairól szerzett benyomásai, tapasztalatai alapján sajátos értékelési hierarchiák alakulnak ki, amelyek szorító hatást gyakorolnak rá. A nemzetek viszonyai párban és rendszerben nem ma létesültek, múltjuk tudatunkban gyakran elevenebben él, mint a jelen.
Ma viszonylag ritka az a vizsgálat, amely nem az információfeldolgozás folyamatába helyezi a sztereotípiákat mint kognitív struktúrákat, hanem kizárólag vagy elsődlegesen ezek társadalmilag elterjedt tartalmát igyekszik feltárni. A nemzeti sztereotípiák vizsgálatának Európában az integrációs folyamat és annak várható és bekövetkező ellenhatásai adtak lökést. Az utóbbi években az Európai Unió tagországaiban mind több kutatás vette kezdetét, amely a köztudatban egymásról élő képet (úgymond kulturális sztereotípiát) igyekszik feltárni, nem túlságosan fantáziadús módon. Új színfolt a szupranacionális Európa és az egyes nemzetek tudati reprezentációja közötti viszony kérdésének puszta megfogalmazása.
Van egy visszatérő - igazolt, ám magyarázatlan - megfigyelés, amelyet eredendően Von Ehrenfels fogalmazott meg, az, hogy az európai országok északi-déli földrajzi fekvése minden más jellegzetességtől függetlenül hatást gyakorol az ors...
A nemzetekről való gondolkodás mindannyiunk számára magától értetődő: beszélünk a német iparról, az amerikai mentalitásról, s van benyomásunk az olasz operáról, az angol parlamentről. A német ipar hátterében ott látjuk a német ember szorgalmát és precizitását, az olasz opera jól példázhatja számunkra az olaszok művészi hajlamát. A nemzetek mibenlétének, válfajainak, jellegzetességeinek megismerése természetszerűleg tudományos feladat is. Különösképpen így van ez a tudománnyá formálódó pszichológia, ezen belül a szociálpszichológia esetében. A nemzetkarakterológia tulajdonképpen előkészítője és ösztönzője a szociálpszichológia művelésének, de kíséri is a szociálpszichológia alakulását.
tags: #hunyady #gy #szerk #nemzetkarakterologiak