A kommunista diktatúra idején Magyarországon az osztályharc éleződése volt a hivatalos indoklás a társadalmi csoportok ellehetetlenítésére. Az állampárt mindenható vezetőjének, Rákosi Mátyásnak az instrukciói így szóltak: „...ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze...”
Az első tömeges magyarországi kitelepítés 1950. június 22-éről 23-ára virradó éjjel kezdődött: a déli határsávból deportálták a hortobágyi pusztába az „osztályidegen elemeket”. Budapesten 1951-ben kezdődött meg a kitelepítési akció, arra hivatkozva, hogy a fővárosban kevés a lakás.
Az intézkedés lényegében deportálás volt, mert az 1939. évi honvédelmi törvényhez kiadott két rendeletre alapozták, amelyek lehetővé tették, hogy azokat, akiknek jelenléte a közrend, közbiztonság vagy fontos állami érdek szempontjából káros az ország bizonyos területein, a rendőrhatóság kitiltsa, és más helyén őrizet alá helyezze.
Budapestről 1951. május 21. és július 18. között hozzávetőlegesen 13-14 ezer embert költöztettek Békés, Heves, Hajdú-Bihar és Szolnok megyei kényszerlakhelyre. A kitelepítésekkel csaknem 5300 lakás vagy lakrész „szabadult fel”.
A hivatalos jelentés szerint 1951. június 15-ig a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki Budapestről:
- 6 herceg
- 52 gróf
- 41 báró - családjaikkal együtt
Az egykori hortysták sem úszták meg. Közülük mennie kellett:
- 10 miniszternek
- 12 államtitkárnak
- 85 tábornoknak
- 324 törzstisztnek
A kitelepítetteket többnyire mezőgazdasági épületekben (barakk, istálló, juhakol) helyezték el, és mivel ezek lakhatóvá tétele az ő feladatuk volt, kezdetben a szabadban laktak. A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak.
A kitelepítéseknek az 1953 júliusában megalakult Nagy Imre-kormány vetett véget, de az intézkedések áldozatai nem kaphatták vissza lakásukat, sokszor még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza. Az Országgyűlés 2012-ben határozatot hozott, amely megemlékezik az 1944 ősze és 1990. május 2. közötti időszak politikai elnyomásairól.
Rákosi Mátyás személyisége és pályafutása mélyen összefonódott a kommunista diktatúra magyarországi megvalósításával. Már gyerekként is szeretett a középpontban lenni, manipulálta, irányította társait. Fiatalon bekapcsolódott a politikába, ügyes csellel szökött meg az orosz hadifogságból, és „Salgótarján tábornokaként” tekintett magára.
Rákosi Mátyás egyike azon rendkívül kis számú magyar történelmi alaknak, akinek a megítélésében nemcsak a történészszakma egységes, de a személyét és tevékenységét a közvélemény is egyértelműen negatívnak értékeli. Neve egyet jelent a sztálini diktatúra magyarországi megvalósításával, a személyi kultusszal, elnyomással, terrorral, milliók nyomorával.
Rákosi Mátyás 1892. március 8-án született a bácskai Adán (a település ma Szerbiához tartozik) egy 14 gyermekes magyar zsidó család ötödik gyermekeként. Édesapja, Rosenfeld József kereskedelemmel foglalkozott hol több, hol kevesebb sikerrel, ami a népes család anyagi helyzetére és lehetőségeire is erősen kihatott. Gyermekei közül 12-en érték meg a felnőttkort.
A történész egyúttal megerősíti, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Róth Manó nem Rákosi születési neve volt, hanem egy később ráakasztott gúnynév. Valamikor a két világháború közötti időszakban keletkezett, a német Roth, azaz vörös szó utalás volt Rákosi szerepére a Tanácsköztársaságban és a kommunista mozgalomban, a Manó pedig a Mátyásból ferdülhetett.
A későbbi diktátor gyermekkoráról nagyrészt saját és testvérei visszaemlékezései szolgálnak információval, ez az úgynevezett memoárirodalom viszont érthető módon erős forráskritikát igényel a történészek részéről. Ha mégis kritikára vetemedik önmagával szemben, azt önigazolásra használja emlékirataiban. A sorok között olvasva mégis egy megalomániás, nárcisztikus személyiség bontakozik ki előttünk, és ennek jelei már egész ifjú korától megmutatkoztak. Emellett nagyon jó eszű, okos fiú volt remek memóriával, az iskolában jól teljesített. A család szeme fényévé vált, tehetsége okán pedig ő lett az a gyerek, akit a szerény anyagi körülmények ellenére is taníttattak, ahogy a szakember fogalmaz: a családi összefogás neki adta meg a társadalmi felemelkedés lehetőségét.
Szegeden végezte el a gimnáziumot, majd Budapesten a Keleti Kereskedelmi Akadémiát, ezt követően Németországban, Franciaországban és Angliában járt hosszabb tanulmányutakon. Hamar, már középiskolai évei alatt bekapcsolódott a politikába a szociáldemokrata mozgalom mentén, akadémiai évei alatt pedig a baloldali Galilei Kör tagja lett.
Az első világháborúban hadapród őrmesterként vezényelték a keleti frontra, itt mindössze két hónap után, 1915 áprilisában fogságba esett. Három évet töltött különböző orosz hadifogolytáborokban, ebben az időszakban nem fejtett ki különösebb politikai aktivitást - ellentétben sok más, baloldali meggyőződésű magyar hadifogollyal, akik politikai vonalon és/vagy katonaként csatlakoztak a vörösökhöz.
Miután rabságának helyét, a daurijai fogolytábort elfoglalták a fehérek, szigorúbbá vált a hadifoglyok őrzése, akadályozták a táboron kívüli mozgást, valamint a fogoly tisztek és a legénység közötti kapcsolattartást. Úgy tűnik, ekkor még maga sem tudta, merre vigyen az útja tovább. Előbb apja vállalkozásába szállt be Szabadkán: nagyobb összegű kölcsönt szerzett, hogy élelmiszer-szállításokat kezdhessenek a háború végóráiban mindenből hiánnyal küzdő Bécsbe. Fél évvel később azonban, 1918 őszének végén belépett a frissen megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába.
A Tanácsköztársaság megalakulása után Rákosi a Forradalmi Kormányzótanács legifjabb tagja lett: előbb a kereskedelemügyi népbiztosság helyettes vezetőjévé, majd a kormány április eleji átszervezését követően hatodmagával a szociális termelés népbiztosává nevezték ki. Az élelmiszerboltok és patikák kivételével bezárattak minden üzletet, az embereknek a házbizalmikhoz kellett folyamodniuk a megfelelő utalványokért, ha bármit vásárolni akartak.
Rákosit más népbiztosokhoz hasonlóan a harctéren is bevetették. Az első világháborús fegyverletétel után hazánkat azonnal támadás érte, a román, a szerb és a cseh haderő számos alkalommal átlépte az antant által megszabott demarkációs vonalakat, és mind nagyobb és nagyobb területet foglalt el. A Károlyi-kormány visszavonult és tárgyalni próbált, a tanácskormány viszont felvette a harcot, a magyar Vörös Hadsereg a Felvidéken komoly sikereket ért el 1919 tavaszán.
1919 júliusában kinevezték a Tanácsköztársaság rendvédelmi, karhatalmi alakulata, a Vörös Őrség parancsnokának, feladata volt az állomány hűségének biztosítása a kommün és annak tényleges vezetője, Kun Béla felé.
Mindebből aztán a személyi kultusz a korszakos katonai zseni képét alkotta meg: Rákosi Mátyás lett a rettenthetetlen hős, aki mindig a legveszélyesebb helyeken bukkan fel, ahol az ellenség túlerőben van, az egységek lázadnak, de ő természetesen úrrá lesz a problémákon.
Salgótarjánban 1919 májusában egyébként jelen volt Münnich Ferenc, későbbi kormányfő (1958-1961) is, aki jó negyven évvel később nagyon elegánsan tette a helyére Rákosi szerepét: „a salgótarjáni hős a mindenkori magyar miniszterelnök; most én vagyok a miniszterelnök”.
Magyarország Legszörnyűbb Diktátora
És még egy példa a történésztől arra, hogy Rákosi maga is komolyan vette katonai zsenijét, és a Tanácsköztársaság alatti tevékenysége, beosztásai nyomán úgy gondolta, a legmagasabb rangra jogosult. A Szovjetunió elleni német támadás 1941-ben Moszkvában érte, a katonakönyvében pedig fel kellett tüntetnie korábbi rendfokozatát. Összességében a Tanácsköztársaság bukásáig Rákosi csupán a több tucatnyi magasabb beosztású funkcionárius egyike volt valahol az első és a második vonal határán, nem emelkedett a mozgalom igazán befolyásos vezetői közé.