Cseh Tamás és Bereményi Géza alkotói világa eredeti dalokból, személyes történetekből és nyilvánosan soha nem látott filmrészletekből áll össze.
Közös életművük tárult a nagyközönség elé Rakonczai Viktor zenei vezetésével a Thália Színházban január 22-én.
A Thália Színház idén január 22-én, a magyar kultúra napján mutatta be a Fehér Babák című zenés estet, amely Cseh Tamás és Bereményi Géza közös munkáira épül.
Az előadás azóta is szerepel a színház műsorán.
A produkció rendezője Görög László, zenei vezetője Rakonczai Viktor.
„A költészet és a zene erejével visz magával ez az előadás egy félreérthetetlen úton. Olyan örök témákat jelenít meg, mint hogy miért szenved a férfi és a nő, milyen a világ, amelyben élünk, és hogyan használható fegyverként a humor. Egyszerre volt felszabadító és nyomasztó, hogy a Cseh-Bereményi szerzőpáros életművének feldolgozásban teljesen szabad kezet kaptam” - mondta a rendező, Görög László a Kossuth Rádióban.
A produkcióról szóló interjúban megszólalt Zayzon Zsolt is, aki az egyik ikonikus slágert, a Széna tér című dalt adja elő.
Mint mondta, Cseh Tamásnak különleges tehetsége volt abban, ahogy szerzeményeit közvetíteni tudta a közönségnek, ezért nagy felelősségnek tartja újra elővenni a dalait.
„Félelmetes, mennyire aktuálisak ma is az általa megfogalmazott üzenetek.
Cseh Tamás (1943-2009) a magyar zenei élet egyik legmeghatározóbb alakja volt, akinek dalai generációkat érintettek meg.
Gitáros-énekesként, valamint előadóművészként vált ismertté, munkássága elsősorban az 1970-es és 1980-as években teljesedett ki.
Legfontosabb alkotótársa Bereményi Géza költő, forgatókönyvíró és filmrendező volt, aki dalszövegeivel egyedi, irodalmi szintű mélységet adott Cseh Tamás dalainak.
Közösen több ikonikus albumot is jegyeznek, például az Antoine és Désiré (1977), a Műcsarnok (1984) és a Levél nővéremnek (1993) című lemezeket.
A Fehér Babák című előadás ezekből az ikonikus dalokból válogat, új értelmezésben és színházi kontextusban megidézve Cseh Tamás és Bereményi Géza örökségét.
Cseh Tamás művészete és élete
Cseh Tamás a fővárosban született 1943-ban.
Kézügyességéből és tehetségéből adódóan életének első szakaszában a művészetek vizuális területéért rajongott, egészen addig, amíg főiskola választása elé nem került.
Először a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, majd az egri Tanárképző Főiskola rajztanári szakán, később pedig a Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább tehetségét.
„Képzőművészeti főiskolára szerettem volna járni, festő szerettem volna lenni. Rókautakon előbb a tanítóképzőt, aztán a tanárképzőt, végül a képzőművészeti főiskolát is sikerült elvégeznem. Ezek után hét évig tanított rajzot egy kőbányai általános iskolában, majd a ’70-es években összesodorta az élet Bereményi Gézával, amely találkozás után soha többet nem vett ecsetet a kezébe.”
Ebben az albérletben kezdődött minden.
Cseh Tamás lakóháza az I. kerületben volt.
„Minden itt kezdődött. Itt született meg 1971 elején Az ócska cipő, majd Antoine és Désiré, akiket majd fél évig pihentettünk. Aztán egyszer csak megelevenedett a két különleges figura, valahogy belekövetelték magukat a dalokba. Az első dal megszületése után lementünk a közeli kocsmába inni néhány pohárral. (…) Úgy döntöttünk, hogy fele-fele arányban fizetjük a számlát, hiszen akkor már szerzőpáros voltunk, így aztán összeraktuk a pénzünket és kettéosztottuk.
Cseh Tamás és Bereményi Géza másfél éves együttélése alatt szinte minden nap született egy mű: Bereményi írta a szöveget, Cseh alkotta zenévé.
Első estje a Dal nélkül címet viselte, melyet az Ad Libitum együttes közreműködésével valósítottak meg.
Cseh Tamás a zenei történelem térképén több, mint harminc évig tevékenykedett, amely idő alatt valóságos kultusza alakult ki.
Tisztán, őszintén énekelt arról ami a szívét nyomta, még azt is dalba öntötte amit a Kádár-rendszerben nem lehetett kimondani.
Munkássága nem merült ki a hangok világában: több filmben is játszott, főszerepet kapott a Nyom nélkül címet viselő krimiben, a Cimbora című televíziós gyermekműsor főcímdalát ő énekelte, A legvidámabb barakk kiállításszínház egyik alkotója valamint a Századunk műsorvezetője volt.
Életét a festészeten és zenélésen kívül egy különös szenvedély is övezte: megszállottan vonzódott az indián kultúrához.
1961-ben, még jóval a zenei karrierje virágkora előtt társaival kisajátítottak egy völgyet a Bakony egyik eldugottabb részén, és “indián területté” nyilvánították.
Cseh Tamás Füst a szemében néven vált indiánná, megalakulásuk után több, mint harminc évvel 1997-ben pedig kiadott egy Hadiösvény című regényt, amely illusztrációjában is részt vett.
A zenész indiános játéka nem ébresztett olyan békés gondolatokat a ’60-as évekbeli állambiztonság fejében, mint amilyen valójában volt.
Megalakulásuk után hat évvel a törzsben már besúgóként működött egy antropológushallgató, akit az indiánok alapvetően a néprajzi kutatásaik segítése érdekében kerestek meg.
A "Fehér babák takarója" előadás
Az új összeállítás címe: ,,Fehér babák takarodója" talán csak annyit jelent, mint annak idején Antoine és Desiré.
Egy újabb cím, mögötte újabb dalokkal és megint a dalok lényegesek.
Újra felbukkan Antoine és Desiré és beszélgetnek - bizonyos - eddig számukra nem eléggé tisztázott dolgokról, nevezetesen a régi lányokról.
Felmerül ugyan az előadás elején, hogy meg kéne vitatni a termelési problémákat, vagy a magyar történelem szényenfoltjait, a korosztályi kérdéseket, valamint a nosztalgiát, de mindezeket Antoine lerágott csontnak tekinti és addig erőszakoskodik, míg ráveszi Desirét, hogy beszéljenek a nőkről.
És beszélnek a régi lányokról, akik, már hogy ilyen fehér babákká nemesültek az idők során, most ott vannak Desiré és Antoine emlékezetének polcain.
Onnan leveszik őket - és nézegetve őket kiderül, hogy Antoine-nak igaza van, hiszen ,,a férfi-nő kapcsolatban érzelmi szinten is tükröződik az a pályaív, ami a mai harmincasoknak és a környékbeli korunkbelieknek az állapota, mely társadalmi vetületéből.."
Ki is derül számukra, hogy ezek a dolgok (mármint a férfi-nő ügyeik) pont úgy sorsunkká válnak, mint egyéb próbálkozásaik.
Hogy miért éppen erről beszélnek?
Antoine csak annyit mond Desirének erre a kérdésre: ,, Tempora mutantur et nos mutamur in illis".
Desiré persze csak néz okosan maga elé erre fel, aztán megy a barátja után és biztosan töpreng is.
Fehér babák
A korszak hangulata Cseh Tamás dalaiban
Valamikori ifjúságom egy ködös korszakában ismertem meg Cseh Tamás előadását: arra emlékszem, hogy először Oroszlányban, egy bányászklubban láttam, majd pedig Csepelen, egy eldugott művelődési házban.
Nem szeretnék - most sem - merengeni a hetvenes-nyolcvanas éveken: én pont nyolcvanban érettségiztem, egy vidéki városban, majd nagyrészt Pesten próbáltam a nagybetűs életet fellelni.
A helyzet egyszerre volt megnyugtató és reménytelen: tudtam, hogy a megélhetésem „mindig is” biztosítva lesz, és éreztem, tapasztaltam, hogy azon túl semmi remény.
Abban az időben olcsón lehetett utazni, szocialista viszonylatban akár nagyobb távolságokra is: gyakran jártam Lengyelországban, (az akkori) Csehszlovákiában és néhányszor Bulgáriában nyaraltam.
Több-kevesebb sikerrel, de kapcsolatba léptem különböző (szocialista) nációjú emberekkel, és nagyjából mindenhol ugyanazt láttam: megnyugvást és reménytelenséget.
Miközben azért forrongó idők voltak azok: ugyan a '68-as évek régen lecsengtek, ám útjára indult egy újabb, „kis” generáció: nyaranta mi is stoppoltunk, csavarogtunk, éjjel-nappal koncertre jártunk és persze meg akartuk változtatni a világot (mint minden rendes fiatal).
Ám mi tudtuk, hogy minden reménytelen (jellemző a név, amit akkor aggattak ránk: csöves).
Most, újra végighallgatva Cseh Tamás egykori zenéit, nagyjából ezt a ködös hangulatot élem át megint, és nagyon kevéssé érzem, hogy mindezt át lehetne másként is adni, mint zenében (ahogy azt sem tudom, mit él át egy mai tinédzser az egykori Európa Kiadó spleenjéből).
Egy életérzés, mindannyiunk ifjúságának közös nyelve ez a melankólia, amelyre rezonanciát ma csak a reménytelenség (és a zene) adhat.
Bár először Cseh Tamás egészen más lemezeit ismertem meg (melyeket akkoriban énekelgettünk, hiszen mindannyiunk közös anyanyelve volt), az Ő előadásában csak a Frontátvonulást láttam, azt azonban többször is, különböző helyszíneken.
Legutoljára pár éve, egy ferencvárosi ifjúsági klubban találkoztam Vele: énekelt ugyan néhány dalt, leginkább azonban már csak az emlékeiről beszélt ('56-os élményeiről és az indiánjairól).
Nagyon régen, már nem is tudom hol, olvastam egy interjút Cseh Tamással, amiből szinte semmire sem emlékszem már, egyetlen dolog azonban szilárdan az emlékezetembe (és a gondolkodásomba) tapadt.
Arról a jelenetről beszélt, amikor a Frontátvonulásban Vízi felemel egy poharat, a levegőben tartja, majd egyszer csak elengedi.
Talán azért is maradt meg ilyen szilárdan ez a jelenet bennem, mert többször is láttam ezt az előadást, és mindenhol, minden helyzetben pontosan ugyanazt éreztem, mint amit az interjúban Ő említ: hiszem, hogy a pohár a levegőben marad, s aztán felriadok az üvegcsörrenésre.
Mindenhol, minden helyzetben és állapotban ugyanezt éreztem.
És azt gondolom, hogy az előadó csak akkor képes ilyen mutatványra, ha maga is hisz benne.
Az üvegpohár persze minden egyes alkalommal leesett és összetört, ám sohasem a csalódást éreztem - inkább a lehetőséget, hogy mindez megtörténhet, hogy legközelebb majd...
Az egész világ, amely akkoriban körvett, nagyjából a Frontátvonulásban megjelenő Keleti Pályaudvarra emlékeztetett, ahol ugyan vidáman báloznak az emberek és mindenki végzi a maga dolgát, ám ahová nem érkezik, és ahonnan nem is indul sehová vonat.
Cseh Tamás előadása elhitette velünk, hogy még léteznek járgányok és létezik irány, amelyekkel és amely felé indulni lehet.
Nem kívánom az egekbe magasztalni, hiszen valószínűleg már úgyis onnan néz le ránk, ám én olyan átélést és meggyőzőerőt éreztem az előadásában, mint senki másnál.
Minthogy személyesen nem ismertem és a magánéletében sem szeretnék turkálni (különösen nem érdekel most a Bereményi Gézával vagy Másik Jánossal való kapcsolata), egyszerűen hiszem, mert úgy kell lennie: Cseh Tamás hiteles, valóban autentikus ember volt.
Az akkori kultúrpolitika jelszava a három T volt, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott.
Cseh Tamás és az akkori rockzene (P Mobil, Piramis, Beatrice, Karthágó, Dinamit stb.) a második, a Tűrt kategóriába tartozott.
Korántsem véletlen, hogy míg a „nagy generáció” zenekarai már rendszeresen adtak ki nagylemezeket, az utóbbi együttesek nem is álmodozhattak erről (miközben több tízezres tömegeket mozgattak meg).
Cseh Tamás ez alól kivétel volt, az ő lemezei legalább megjelenhettek.
De amíg a rockegyüttesek hatalmas tömegek előtt zenéltek, Neki mindig a kis, eldugott klubok jutottak.
A mai, piac-orientált világban nehéz elképzelni, hogy különösebb média-támogatás és zenei kiadványok nélkül hogyan lehetett megélni a zeneiparban.
Márpedig Ő kétlem, hogy valaha is húsz embernél nagyobb közönség előtt játszott volna: az Ő zenéje és előadása, jelenléte mindig személyes maradt.
Legnagyobb báját és vonzerejét is éppen ez adta: a fél-illegalitás, a szubjektivitás homálya.
Volt valami skizofrén a hetvenes-nyolcvanas években: nagyjából mindenki tisztában volt azzal, hogy a dolgok nincsenek rendben, és nagyjából mindenki tisztában volt azzal is, hogy erről nem lehet, nem szabad beszélni.
Maradt az irónia, a metafóra és az allegória.
Mindannyian virágnyelven beszéltünk, s aki először virágnyelven tanított minket, az Cseh Tamás volt.
Aztán megnyíltak a kapuk: lehullott a vasfüggöny, kivonultak a szovjet csapatok az országból, és valami egészen más kezdődött.
A kezdeti halleluja-hangulatban valahogy elveszítettem Őt a szemem elől.
Azt hiszem, hogy az egykori melankólia is divattalanná vált akkoriban, s persze a fél-illegalitás és a szubjektivitás homálya is valahogy ódonnak, avíttnak tűnt.
Volt néhány nyertese a rendszerváltásnak, és sok-sok vesztese.
Nem mintha teljesen lezárult volna, ennyit azonban most is biztosan tudunk.
Ahogy a kezdeti lelkesedés, hurrá-optimizmus is megkopott.
Rájöttünk, hogy hiába szabad beszélni erről-arról, ha a szavunk szélbe kiáltott szó marad.
Venném elő a megkopott gúnyát, az egykori melankóliát, a virágnyelv mámorító dalát, s az egészet penész lepte el.
Most, hogy új aktualitása volna a reménytelenségnek, elhull az egykori, az utolsó bárd.
Hiszem, hogy az élet és halál körforgás, hogy valahol új lélek született.
És próbálok nem csupán egy, a saját életem léptékében gondolkodni.
A halál azonban mindig megráz, ahogy ma is.
Most azonban komoly aggodalom vegyül a gyászomba: lesz-e még, valaha olyan előadónk, olyan művészünk, aki egész életében annyira autentikus tud maradni, mint Cseh Tamás?
Ő pedig, most már, örökké az marad.
Díjak és elismerések
Cseh Tamás munkásságát 1993-ban Liszt Ferenc-díjjal ismerték el.
1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.
1998-ban a Pro Urbe Budapest díjat vehette át Bereményi Gézával közösen.
2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki műfajteremtő előadóművészi teljesítményéért, egy korszak életérzését emlékezetesen tolmácsoló, a hétköznapok prózáját és költészetét egyidejűleg megragadni képes dalaiért.
2008-ban Budapest VIII. kerületének díszpolgára lett.
2009-ben Bakonybél is díszpolgárává választotta, talán erre a címre volt a legbüszkébb.
Ugyanebben az évben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott.
Fehér babák
tags: #cseh #tamas #feher #babak #takarodoja