A játékszerek története idősebb, mint az emberiség, hiszen már az emlősállatok, főként a kölykök is hosszasan képesek foglalatoskodni egy játékszerré avanzsált tárggyal.
A játékok jelen voltak az ősidőkben, és az első emberi civilizációk időszakából is számos tárgyi emlék maradt fönn: ezek főként a felnőtt használati tárgyak, fegyverek leképezései, babák és állatokat mintázó szobrocskák.
Mindezek szerepjátékok eszközéül szolgáltak, és szolgálnak a mai napig: a gyerekek eljátszhatják velük a felnőttek világát.
A 19. századi, 20. század eleji magyar paraszti kultúrában a gyermekeket már nagyon korán munkára nevelték: csecsemőkoruktól kezdve az anyjuk mellett földeken tartózkodtak, majd ahogy nőttek, bekapcsolódtak a munkába is.
A mezőgazdasági eszközöket mintázó játékszerek ezt a tanulási mechanizmust erősítették.
Ezeket a játékokat a család, a testvérek és a gyermek saját maga is készíthette: tökéletes alapanyagként szolgáltak a ház körül talált limlomok, növényi hulladék, ágak, termések.
Az egyszerű kukoricacsutka- vagy rongybabától a komoly kézügyességet igénylő babaszobáig, és annak berendezési tárgyaiig széles volt a paletta.
Ezek a berendezési tárgyak sokszor az eredeti bútorok tökéletes másolatai, nagy műgonddal megmunkált, szépen festett és díszített apró műalkotások.
Amit akkoriban nem lehetett elkészíteni, például gumilabdát, vásárban vagy búcsúban vették meg a gyerekeknek.
A 20. század fordulóját követően kezdett változni ez a hagyomány: megjelent a városias jelleg.
Az 1940-es és 1950-es évektől pedig egy újfajta szemlélet terjedt el a szélesebb néprétegek körében: a gyakorlatiasság háttérbe szorult, és a játékszerek fő célja a gyermekek kényeztetése lett.
Néhány évtizeddel később pedig bevett szokássá vált születésnapon, karácsonykor a gyerekek megajándékozása a bolti játékokkal.
Az áruházakban külön játékosztályok jöttek létre a megnövekedett igény kiszolgálására, ilyen volt például a budapesti Állami Áruház, a Corvin Áruház vagy a veszprémi Centrum Áruház játékosztálya.
1924. Az addigi természetes anyagok mellett megjelentek új alapanyagok: a kaucsuk, a műanyag.
A kukoricacsuhé babákat lassan felváltotta a gumi- és a fröccsöntött baba.
Fröccsöntéses eljárással pedig változatos formájú figurák is készülhettek műanyagból.
A 20. század első feléig a kisfiúknak a felnőttek, főként az apa gyakran készített fából húzható-vonható kiskocsikat, kistalicskákat.
Később, a vagyonosabbak körében elterjedtek a lábbal hajtható, pedálos-kormányos, fémlemez-karosszériás kisautók.
Az 1950-es évekre rendkívül népszerűek lettek a nagy autómárkák, a Ford, a BMW, a Mercedes, Kelet-Európában például a Zsiguli, a Pobjeda kicsi, ám „vezethető” változatai.
Magyarországon a Moszkvics vált közkedveltté.
A pedálos Moszkvicsokat egyébként az 1960 évektől az 1990 évekig gyártották, mára gyűjtők kutatják a még fellelhető darabokat.
A pedálos kiskocsik mellett népszerűek voltak az autótípusokat miniatürizált kiadásban másolt, gyufásdoboznyi kisautók, a matchboxok.
Napjainkban sikere van a műanyag, háromkerekű, lábbal hajtós kismotoroknak is.
Ezek közül az Enduro kismotor magyar találmány, 1989 óta van a piacon.
Az Enduróból a Néprajzi Múzeum is őriz gyűjteményében mint napjaink jelentős populáris tömegtárgyát.
A kerékpárt is nem sokkal a 19. század eleji „feltalálása” után a gyermekek számára is használhatóvá alakították.
A század végén a velocipéd terjedt el.
A jármű a mai bicikli őse, abban különbözik tőle, hogy a nagyobb méretű első keréken található pedállal lehetett hajtani.
Kisgyermekeknek szánt háromkerekű változat is készült belőle.
A 20. század során elterjedt a ma is ismert lánchajtásos biztonsági kerékpár.
Magyarországon az 1950-ben alakult meg a Csepel bicikligyár, amelynek generációk számára meghatározó gyártmánya volt a Camping bicikli.
A játékos céllal használt hangszerek is nagyszerű szórakozást nyújtottak - nem feltétlenül a szülőknek.
Kedves gyermekkori időtöltése volt a 20. század második felében születetteknek, a napjainkban reneszánszát élő diafilmnézés.
Általában a szülők vetítették és olvasták fel a meséket.
A hagyományos játékok mellett az 1980-as évektől kezdtek megjelenni az elektronikus eszközök, amelyekkel a gyerekek hosszasan el tudtak, tudnak időzni: a számítógép, a videojáték-konzolok.
A bábok évezredes története egészen az ősi civilizációkig nyúlik vissza, ahol már akkor is találtak játékokat.
A legkorábbi babák valószínűleg amulettek voltak, és mágikus erőt tulajdonítottak nekik.
Az ókori görög kislánysírokban a régészek számos mozgatható végtagú babát találtak, ezeket rongyból, kerámiából, fából, ritkábban elefántcsontból állították össze.
A játék babák egy része ekkor fogadalmi tárgyként szolgált, a görög és római lányok ugyanis férjhezmenetelük előtt, a felnőtté válásuk kapujában Aphroditének, illetve Vénusznak ajánlották fel ezeket.
Magyarországon a legkorábbi kis agyagkatonák és babák a 14. századból származnak.
A 19. században a babafejet még jellemzően gipszformában préselték.
Később folyékonyabb keveréket kezdtek használni, így az anyagot már önteni is lehetett.
A babák arcát kézzel festették, az üvegből készült, az alvóbabáknál súllyal ellátott szemeket ezután ültették be.
Nicholas Steiner órásmester 1855-ben alapított cége mechanikus szerkezetekkel ellátott babákat dobott piacra.
Népszerű, oldalra pillantó karakterbabák az úgynevezett googlyk (ejtsd: gúglik).
Gyűjteményem darabjai Armand Marseille gyárában készültek az 1920-as években.
Bródy Vera Munkácsy Mihály- és Jászai Mari-díjas báb-, díszlet- és jelmeztervező, az Állami Bábszínház meghatározó művésze volt.
Kiemelték alkotásainak szépségét, naiv báját, általános emberi jellemvonásokat ábrázoló karakterességüket.
Bródy Vera elmondása szerint hivatása nem maradt a bábszínház falain belül, életének szerves részévé vált.
A bábtervezés nem egyszeri és meghatározott időre szól, hanem állandó tevékenység, mely lassan életformává növi ki magát.
A bábtervező a színészt tervezi meg, annak arcát, karakterét, minden elkövetkező mozdulatát.
1950-ben a moszkvai bábszínház Szempillád zizzenése című budapesti vendégjátéka láttán szeretett bele a báb műfajába, és jelentkezett az Állami Bábszínházba.
Első önálló tervezése mégsem a bábszínház színpadára készült.
Az Írószövetség tagjainak rendezett bemutatón három népi bábjáték került színre.
Az egyik, Szomszédasszonyok című mű megtervezését és kivitelezését Bródyra bízták.
Otthon varrta a harisnyafejű, kesztyűs bábokat.
Első bábszínházi tervezésre szóló megbízása nagy örömére szolgált, mert gyerekkora óta vonzotta az állatok világa, állatkerti látogatásaiból többször merített ihletet.
Nagy kihívásként emlékszik vissza erre a munkára, ahol tizenkilenc színt és körülbelül negyven bábut kellett megálmodnia.
Első bábszínházi figurája, a csintalan mókus kalandos történetei 1952-ben indultak, és páratlan sikerszériát éltek meg a bábszínpadon, generációk nőttek fel rajta.
Az 1961-ben bemutatott Misi mókus vándorúton című előadást majdnem 60 évig műsoron tartották.
Az igazgatóváltás okozta kedvezőtlen változások miatt a társulat több tagját követve felmondott, és 1956-1958 között a Győri Állami Bábszínház művésze lett.
Ott a tervezés, kivitelezés mellett a bábszínész új szerepkörében is kipróbálhatta magát.
Az ekkor született előadások, így tervezései is, a későbbi Állami Bábszínház meghatározó produkcióivá váltak.
Fontos volt számára, ha kicsi és jelentéktelen szerepekben is, de színpadon kézbe vehette a bábot, és játszhatott.
1958-tól ismét az Állami Bábszínházban dolgozott.
Bródy Vera és Koós Iván tervező-kettőse évtizedekre meghatározta az Állami Bábszínház előadásainak vizualitását.
Aladdin csodalámpája volt Koós Ivánnal az első közös munkájuk, amellyel nagy lépést tett előre a színház a képi és játékstílus változásait illetően.
A teljesen leegyszerűsített formájú fejek különböző textillel voltak bevonva.
A bábok testét bő köpenyek, fátylak, selymek adták.
Elhagyták a pálcákat, sok helyen látható kezek se voltak.
Bródy Vera művészi kiteljesedését Szilágyi Dezső igazgatósága hozta meg.
Emblematikus előadások bábjai, díszletei, jelmezei kerültek ki a keze alól, több mint százötven bábjáték tervezése köthető a nevéhez.
Volt, amikor a zene hatására alkotta meg a figurákat, volt, amikor hosszabb keresgélés, kutakodás előzte meg az előadást összefogó stílus megtalálását.
Jevgenyij Svarc darabja, A sárkány az egyik legkedvesebb munkája volt.
A mű mindenféle terror ellen szól.
A darabbeli ország négyszáz éve él a sárkány terrorja alatt, az emberek elvesztették emberi mivoltukat, szétroncsolódtak kívül-belül.
A macska, az erdei állatok, néhány mesterember és egy kisgyerek őrizte csak meg emberségét.
Ezt a teljes elkorcsosulást kellett megeleveníteni.
Könyvtárakban kereste állatok, növények, bogarak képeit, végiglapozott számtalan kortárs művész könyvét, kiállításokon, múzeumokban jegyzett részleteket, hangulatokat, de egységes, minden figurát összefogó alapelemet csak nem talált.
Végül rátalált egy évekkel korábban a Mátrában látott, hirtelenjében lerajzolt madárijesztők képére.
A madárijesztő minden formájában embert ábrázoló tákolmány, de csak emlékeztet rá!
Egyszerű szerkezete miatt bármit rá lehet akasztani, bármivé lehet alakítani.
1968-ban férjével Párizsba költözött, de kapcsolata nem szakadt meg az Állami Bábszínházzal.
Egészen az 1990-es évek elejéig tervezett a társulat számára.
A Tűzmadár című bábbalettet először egy francia tanfolyamon hozták létre Koós Ivánnal.
Bródy Vera rendezését 1982-ben mutatták be Budapesten.
Lobogó selymek, a játékteret betöltő, majd visszahúzódó anyagok lüktető mozgása.
A drapériák mozgásrendszerei: kifeszülések, elrenyhülések, az anyag belső dinamikájának színpadi hasznosítása egyszeri alkalom volt az anyagban és a merő látványból álló drámaiság megjelenítésére.
Gyönyörűséget keltő átjárhatóság nyílt zene és képzőművészet, iparművészet és tánc között.
Televíziós munkájának köszönhetjük Mazsola és Tádé legendás alakját, szívéhez mégis a képen látható Gombóc tündér állt közel.
Gyerekeknek apró, egyszerűen elkészíthető játékokat fabrikált egy kis papírtündér segítségével, aki az unatkozó gyerekek szerepét töltötte be.
Bródy Vera a bábszínházra, a társulatra mindig is családjaként tekintett.
A bábszínházi világnapra írt üzenetében így köszöntötte egykori családját: „A távolból üdvözlök mindenkit, akik összejöttek ezen a kivételes napon, amikor a bábok uralják azokat a településeket, ahol magyar nyelvű bábosok élnek és alkotnak.
Üdvözlöm a paravánon és rivaldán innenieket és a túloldalon tevékenykedőket.
Bábszínészeket, tervezőket, rendezőket, zenészeket, igazgatókat, az irodákban dolgozókat, és engedjék meg nekem, hogy megkülönböztetett szeretettel üdvözöljem azokat a munkatársakat, akikkel a nagyérdemű közönség soha nem találkozott: a bábkészítőket, díszletfestőket, bábtechnikusokat, szobrászokat, világosítókat, a díszleteket mozgató fekete ruhás árnyakat, a díszletek és a színészek erdejében ide-oda surranó, feszült figyelmű kellékeseket, azaz mindazokat, akik nélkül nem lenne előadás.
És ha lenne is, a csoda nem lenne tökéletes.
A bábjáték eredetileg szakrális műfaj volt, és minden korosztályhoz szólt.
Az ezeréves bábos hagyománnyal rendelkező Indiában a mai napig bábokkal adják elő két nagy eposzukat.
Később a bábjáték átjutott Indonéziába is, ahol egy elég speciális formája alakult ki.
Ott a darabok 9 órásak és jelentős társadalmi eseménynek számítanak.
A bábjáték Európában is erősen kötődött a templomokhoz.
A hívek számára Urunk mennybemenetelét úgy jelenítették meg, hogy egy Krisztust formázó bábot emeltek dróttal a magasba.
A Sátán bukását pedig egy lezuhanó ördögfigurával érzékeltették.
A zsinóron mozgatott báb, a marionett - Máriácska - elnevezése Szűz Mária nevére utal.
A XV. századtól német nyelvterületen elterjedt a bábosbódé Himmelreichként, azaz mennyországként való említése.
A Magyarország több régiójában meglévő bábtáncoltató betlehemezés hagyománya is ebbe a szakrális áramlatba illeszkedik.
Idővel aztán az egyre inkább elvilágiasodó bábjáték kiszorult a templomokból.
A sokszor vaskos, de többnyire erőteljes morális tartalommal bíró előadások a vásártereken találtak új otthonra.
Olyan báb karakterek formálódtak meg így, mint az olasz Pulcinella, az ízig-vérig angol Punch, vagy nálunk Paprika Jancsi és Vitéz László.
Vitéz László, akit Kemény Henrik jóvoltából az ország apraja-nagyja látott már palacsintasütővel vitézkedni, az európai vásári bábjáték egyik alapfigurája.
Rokona a török Karagöz, a franciák paprikajancsija, Guignol, a németek és osztrákok vidám bohóca, Kasper/Kasperle és az angol vásártereken asszonyát, Judyt vagy az útjába akadó hivatalosságokat ütlegelő Punch.
Az 1925-ben született Kemény Henrik egy bábosdinasztia harmadik tagja.
Nagyapja, Korngut Salamon bábszínház-tulajdonosi, bűvészi és cirkuszigazgatói működése 1897-ig vezethető vissza.
Fia, aki Keményre magyarosította nevét, a Népligetben ma üresen álló bódéjában szórakoztatta közönségét maga faragta figuráival, virtuóz kesztyűs és marionettjátékával.
A zsinórrántásra átváltozó léghajósnő marionettje egy másik háromgenerációs bábjátékos család középső tagja, az 1892-ben meghalt Hincz Gusztáv hagyatékából került elő.
Apja, Adolf mint artista, képmutogató, panoráma- és bábszínház-tulajdonos járta az országot, fia, az 1953-ban elhunyt Károly az államosításig vezette az Első Magyar Bábszínházat a Városligetben.
A cserkészbábjátszás egyrészt az 1952-ben meghalt Bodor Aladár tevékenységének köszönhette virágzását, aki ezerszámra adta el gipszből sokszorosított, maga kreálta, karikaturisztikus bábfejeit.
Másrészt az 1980-ban elhunyt A. Tóth Sándornak, a folyton verekedő cserkészfiúk, Üst Ubul és Verj Elek kitalálójának.
Az ember tragédiáját az 1967-ben elhunyt Blattner Géza rendezte harminc évvel korábban Párizsban, ahol 1929-ben alapított bábszínházat Arc-en-Ciel néven.
Ott készítette a magyar bábtörténetben egyedülálló, konstruktivista-kubista hatást mutató marionettjeit A. Tóth Sándor, előadásaikat André Kertész dokumentálta.
Ezt megelőzően pedig, még Budapesten, megpróbálta felnőttművészetként elismertetni a bábjátékot, Balázs Béla és Kosztolányi Dezső műveit mutatván be zsinórral mozgatott síkfigurákkal.
Mindez megtekinthető a kiállításon, és még egy regiment egyéb - például az 1983-ban elhunyt Büky Béla árnyjátéka, az 1959-ben meghalt Szokolay Béla népies ördögfigurái vagy az 1977-ben elhunyt Rév István Árpád szemet, szájat mozgató, sőt púdert is fújó, mechanizált rudasbábja, amit a botbáb és a kesztyűsbáb kombinálásával hozott létre.
Az ő jellegzetessége a már-már hiperrealista színpadkép volt, Nemzeti Bábszínjátéka 1941-44 között 760-szor adta elő Budapesten a Toldit, felnőttek szórakoztatására pedig korabeli bulvárdarabokat vitt színre.
A Színházi Intézet fotókat, kéziratokat, tervrajzokat, ruhákat, színlapokat, videofelvételeket és szakirodalmat is tartalmazó bábgyűjteményének legrégibb darabjai a Hincz családhoz kötődnek.
Az ő specialitásuk a tánc közben testrészeit hirtelen szétdobáló, úgynevezett széteső bábfigura, amely annyira meg tudta nevettetni a vásári népet.
Hogyan is kezdődik azoknak a történeteknek a jelentős része, amelyek bebizonyítják, hogy Amerika a lehetőségek hazája?
Kelet-európai zsidó emigránsok gyermekeként látta meg Isten napvilágát valahol Amerikában, valamikor a 20. század elején.
Ruth Marianna Handler, eredetileg Mosko, lengyel zsidó emigránsok gyermekeként született meg 1916. november 4-én Colorado államban, Denverben.
Tizenhárom évesen egy ortodox zsidó ifjúsági szervezet bálján ismerkedett meg élete egyetlen és végső szerelmével, Elliot Handlerrel.
Az esküvőjük után Elliot és üzlettársa, Harold Matson közös képkeretező vállalkozásba fognak, amelyet roppant mértéktartóan önmagukról neveznek el: Matt-El.
Az életrevaló fiók a munka közben keletkező hulladékanyagokat sem akarják veszni hagyni, kis bababútorokat készítenek belőlük.
Ezekről rövid idő után kiderül, hogy sokkal jobban mennek, mint a képkeretek, úgyhogy áttértek a nagyüzemi játékgyártásra.
Szépen hozott az üzlet, volt néhány komoly sikerük is, de a lényeg mégiscsak az, hogy egyszer Ruth alaposan megfigyelte kislánya, Barbara elmélyült játékát a babájával.
Észrevette, hogy a jövőről képzelődik, azt játszatja már el a babával, azokat az időket, amikor majd nem kislány lesz, hanem nő.
De a baba maga erre kevéssé volt alkalmas, esetlen volt, nem volt igazi ruhatára sem, nem is tudta volna „viselni” a ruháit.
Muszáj volt közbelépni.
Egy rendes, felnőtt fizikumú műanyag babára volt szükség, és nem lehetett hagyni, hogy ne legyen egy rongya, amit felvehessen.
Meg is tervezte a babát, és az ötletadóról, a kislányáról Barbie-nak nevezte el, meggyőzte a céget, hogy próbálkozzon meg merész ötlet megvalósításával és 1959 márciusában ismét megszületett Barbie: ezúttal nem a kislánya, hanem az azóta páratlan világkarriert befutó játékbaba, a New York-i játékvásáron lépett az álmélkodó közönség elé, és ha nem is azonnal, de egy intenzív tévés reklámkampány után megkezdte máig tartó nagy menetelését.
Később barátja is akadt, Ken, aki Barbie, mármint az eredeti Barbie testvéréről kapta a nevét - a többi már ismert, ott áll a játéktörténelem aranylapjain.
Barbie és Ken azóta is a maguk útját járják, de Ruth Handlert sem hagyta cserben soha kreatív fantáziája: amikor mellrákja miatt el kellett távolítani a mellét, maga tervezett magának mell-protézist, mert a forgalomban lévőkkel nem volt elégedett, de még a ’80-as években is besegített egy TV-filmbe, amelyben Barbie, az egyik korabeli szériát követve egy rockbanda vezetője volt.
Ruth Marianna Handler 85 évesen 2002-ben halt meg.
Ez év elején a Mattel bejelentette, hogy elkezdi a legkülönbözőbb testalkatú, bőrszínű és frizurájú Barbie-k gyártását.
Vagyis vége a kizárólag hófehér bőrű, szőke, árja és nyomasztó testképet közvetítő Barbie-k egyeduralmának: a világtörténelem legnépszerűbb babája megközelíthetőbb, életszerűbb lesz és - ironikus módon - visszatérhet alkotója askenázi zsidó gyökereihez is.
Száz évvel a Barbie-babák megálmodójának születése után a kör bezárul végre.
Száz éves lenne tehát a játéktörténelem egyik legnagyobb zsidó géniusza.
„Itt küldöm önnek ezt a kis csacskaságot” - ezekkel a szerény szavakkal kommentálta könnyedén Carlo Collodi 1881-ben egy római gyerekújság szerkesztőjének elküldött meséjét.
A „csacskaság” - amely egy rakoncátlan fabábu történetéről szólt - azóta világhírnévre tett szert, és a meseirodalom egyik megkerülhetetlen alkotásaként tartják számon.
1848-ban csatlakozott Garibaldi szabadságharcához, majd 1859-től az olasz egységért harcolt.
Ezután a fegyvert letéve tollat ragadott és újra írni kezdett.
Eleinte gyermekirodalmat fordított, majd megalkotta saját figuráit és történeteit is.
Leghíresebb meséje Egy fabábu története címmel 1881-től folytatásban jelent meg, és hamar népszerűvé vált az olvasók körében.
Collodi azonban megunta a fabábu történetét, és egyszerűen lezárta Pinokkió felakasztásával.
Az eredetileg 15 részesre tervezett sorozat a panaszözön hatására további 21 résszel bővült.
Collodi közben érzékelte egyre növekvő sikerét, és magasabb honoráriumot kért.
A mese cselekménye az olasz irodalomban akkoriban még kevésbé ismert pikareszk, azaz kaland- vagy kópéregények világát idézi meg.
A mese tartalmában és stílusában is modernnek számított a maga korában.
A fabábu ugyanis nem mintagyerek, hanem az igazi gyerekek tulajdonságait birtokolja.
Eleven, játszik, barátkozik, és néha a rosszra is elcsábul.
Pinokkió jelentőségét keletkezésének ideje is növeli.
A Pinokkiót rengetegen olvasták és elemezték is: egyesek a szimbolikus utalásokra lettek figyelmesek, mások a morális tartalmat domborították ki.
A bábu nem akar iskolába járni, nem fogad szót, ezért bűnhődik és meg kell változnia, jó gyerekké kell válnia ahhoz, hogy igazi kisfiú lehessen belőle.
A rossznyelvek szerint Pinokkió történetét Collodi kártyaadóssága ihlette, amelyet a kapott honoráriumból akart rendezni.
Ennek az elvárásnak a teljesítését jócskán meghaladta a mese sikere.
Pinokkió kulturális ikonná vált, a gyermekirodalom legtöbbször újragondolt szereplője.
Világkörüli hódító útja során számos más művészeti ágat megihletett, feldolgozták játékfilmen, rajzfilmen, képregényben, sőt avantgárd színházi darabban is.
A fabábu története jól kelendő kulturális árucikk lett.
A rajzfilm díszbemutatóját beharangozó Magyar Nemzet cikkírója az eredeti történetet sem győzte méltatni: „A lélekszerző útra indult fabábu története szinte halmozza a morális tanulságokat, könnyed eszközökkel nevetve tanít, és bebizonyítja, hogy hosszú az út az anyagtól a lélekig.
Collodiban, az író édesanyjának szülőhelyén 1951 óta működik a Pinokkió-park, amely alapítója szerint Disneyland megálmodóját is megihlette.
Pinokkió (Teljes mese)
Borbély Csabánál is így indult minden: először csak megtetszett neki néhány porcelánbaba, később pedig egyre több szépség gyűlt össze körülötte.
A baba gyűjtemény ma már évek munkáját és sok személyes élményt őriz.
A baba gyűjtemény története egy régi karácsonnyal kezdődött.
A dunaújvárosi Borbély Csaba akkor éppen külföldről jött haza, és ajándékot keresett a család női tagjainak.
Egy svéd bolhapiacon meglátott néhány porcelánbabát, amelyek valamiért rögtön megtetszettek neki.
Úgy gondolta, jó meglepetés lehet belőlük, és hazavitte őket.
Akkor még nem sejtette, hogy ez a spontán döntés később egy több száz darabos gyűjtemény kezdetét jelenti majd.
Az első babák ajándéknak indultak, a család pedig örömmel fogadta a különleges darabokat.
A gyűjtemény azonban hamar túlnőtte magát.
A polcokon, a kanapén, később már a szobák minden szegletében porcelánarcok néztek vissza.
Csaba régi álma volt, hogy a babák ne csak a lakásban várják csendben a sorukat, hanem mások is megcsodálhassák őket.
Ez az álom idővel valóra vált, hiszen a gyűjtemény több babakiállításon is bemutatkozhatott.
A DUOL korábbi írásai már felidézték azt a különleges élményt, amikor Csaba kincsei egyszerre sorakoznak fel a tárlatokon.
Az évek során számos helyszínen láthatta őket a közönség, köztük a 2022-es baracsi kiállításon is, ahol a látogatók hosszasan elidőztek a porcelánbabák között, újra és újra felfedezve a finom részleteket.
A rekordnak számító baba gyűjtemény az évek alatt nemcsak méretében, hanem értékében is hatalmasra nőtt.
Ma már több mint húszmillió forintot ér, és vannak köztük olyan limitált kiadású darabok, amelyek akár egymillió forintot is érnek.
Csabának azonban a legnagyobb örömet mégsem az érték jelenti, hanem az a gondolat, hogy egyszer egy állandó kiállításban mutathassa be őket.
Egyedi arcok: minden porcelánbaba kézzel festett, ezért nincs két teljesen egyforma darab.
Miniatűr mestermunka: a ruhák csipkéi, fodrai és apró gombjai mind aprólékos kézimunkával készülnek.
Nem játékra készültek: a porcelán törékenysége miatt ezeket a babákat inkább műtárgyként kezelik, nem gyerekjátékként.
Értéknövekedés: a ritkább, limitált darabok ára évek alatt akár milliós értékre is emelkedhet.
Történelmi hangulat: a babák ruházata gyakran korhű stílusokat idéz, igazi időutazás végignézni őket.
Extra kellékek: sok porcelánbabához miniatűr ernyők, cipők, babakocsik és apró kiegészítők készülnek, amelyek önmagukban is gyűjtői értéket képviselnek.
Ahogy arról társoldalunk, a feol.hu is beszámolt, Csaba részt vett a TV2 Kincsvadászok című műsorában is, ahol a kereskedők először nem is hitték el, milyen különös hobbival érkezett.
A több mint nyolcszáz porcelán fejű baba látványa mindenkit meglepett, és a műsorban elhangzottak szerint ez az egyik legnagyobb ilyen gyűjtemény az országban.
A bemutatkozása sok mosolyt és meglepett pillanatot hozott.
A sok baba idővel egyszerűen kinőtte a panellakást.
Ma már alig van olyan hely, ahol ne ülnének vagy állnának porcelánarcok, és több darab dobozokban vagy a garázsban várja, hogy előkerüljön.
A ruhákat időnként ki kell tisztítani, a hajakat rendbe tenni, és a vitrinekben is mindig akad munka.
Csaba ennek ellenére szívesen foglalkozik velük, mert ezek a babák közel nőttek a szívéhez.
Régóta szeretné, ha egyszer egy állandó porcelánbaba kiállításon kapnának helyet, ahol végre méltó környezetben láthatná őket a közönség.
A gyűjtemény több kiállításon is bemutatkozott az évek során, a látogatók nagy örömére.
A Színháztörténetünknek ez a kevéssé reflektorfényben lévő szelete látható a Bajor Gizi Színészmúzeumban.
Ennek egyik szobájában várja a nézőket a száz báb.
Voltak már Spanyolországban, Belgiumban és Horvátországban.
Jövő nyáron Pécsre utaznak, az Országos Színházi Találkozóval érintkező felnőttbábfesztiválra.
Mindezek közben pedig az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bábgyűjteményében laknak.
Miközben a bábokról beszél, az embernek olyan érzése támad, mintha a fiatal muzeológus-bábtörténész száz-százötven éve is ott kacagott volna a vásári sokadalomban.
Ott esett volna le az álla, amint a táncosnőfigura szoknyája felemelkedik és léghajóvá változva kivitorlázik a színről.
Tanúja lett volna az 1930-as években, a cserkészbábjátszás nagy föllendülésének vagy Az ember tragédiája 1937-es, francia nyelvű, párizsi bábelőadásának, ami aranyérmet nyert a világkiállításon.
A bábos világ ugyanúgy centralizálódott.
Felszámolták a több száz éves magyar bábos hagyományokat, s létrehozták az egyetlen hivatalos intézményt, az Állami Bábszínházat.
Ez az állapot 1989-ig tartott.
Utána, mint az élet annyi más területén, a bábszínházi struktúrában is jelentős változások mentek végbe.
A hosszú évtizedeken át amatőr státuszban működő bábcsoportok hivatalos társulatokká alakultak, így manapság szinte már minden megyeszékhelyen működik bábszínház.
Szerencsére a vásári bábjáték is feléledt.
Ebben komoly szerepe volt Kemény Henriknek, akinek neve összeforrt Vitéz Lászlóéval.
1995-ben pedig felsőfokú bábos képzés indult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán - ma már Egyetemen.
A szakrális témákat feldolgozó bábjátszás is feléledt az ’90-es években.
Ebben nem kis részt vállalt magára a Magyar Bábjátékos Egyesület, amely 1993 óta éves rendszerességgel megrendezte ennek fórumát, a Templomi Bábjátékos Találkozót.
Ez egy kifejezetten erős szerzői darab, melynek Horváth Márk nemcsak előadója, hanem ő szerkesztette a szövegét is olyan szerzők műveiből, mint Babits Mihály, József Attila, Pilinszky János és Ezra Pound, ráadásul ő tervezte meg és készítette el hozzá a bábokat, kellékeket.
Még az egyetemen kapták a feladatot, hogy írjanak felnőtteknek szóló bábos darabot, amelybe a saját élettörténetüket is beledolgozhatják.
Márk úgy döntött, hogy a történetét egy passiójátékba ágyazza, amelyben három szereplő mutatja meg viszonyát a kálváriához: a naiv hittel rendelkező Ministránsfiú, a Mester kínhalálát végigasszisztáló Ács, és maga Horváth Márk.
Az előadásban kutatja, hogy a jelkép, mint egy tárgyba sűrített jelentéshordozó mennyiben felel meg a bábszínház esztétikájának, így bábmozgatás-e az Úrfelmutatás a liturgián belül.
A bábozásról ilyen mélységben lehet gondolkodni.
A szakrális bábjátékban egyáltalán nem tiszteletlenség egy Jézus- vagy Mária-figura mozgatása, más szóval animálása, átlelkesítése.
Ellenkezőleg: a bábhasználat azt szolgálja, hogy még mélyebben átélhessük a misztériumot.
